Forrás: 168 óra – Bod Péter írása – 2010. március 5.
Itthon alig látni ősz hajú egyenruhást
Volt egy időszak, amikor folyton azt hallottuk, hogy hazánk koraszülött jóléti állam. Ez nagyjából a Bokros-csomag idejére tehető. A mondat sokkal több igazságot tartalmazott, mint amennyit abból meg akart érteni a társadalom. Három választási kampányban – 1998, 2002 és 2006 – úgy tűnhetett, hogy a központi költségvetés tartalékai kimeríthetetlenek, miközben csak annyi történt, hogy a pártok ígérgetési licitjei olyan magasságokba jártak, ahol már a hegymászók is légszomjjal küzdenek. Ez a sokat emlegetett cifra nyomorúság? Gazdagnak akarunk látszani, és közben szegények vagyunk?
Utólag is érdekes ellentmondásnak látszik, hogy 1996-ban módosították a rendőrökre vonatkozó jogszabályt, ami huszonöt éves szolgálati viszonyt követően lehetővé tette a leszerelést. Vagyis: abban az évben hoznak egy szakmacsoport száma meglehetősen jóléti tartalmú döntést, amikor „tombol” a Bokros-csomag, és ezerfajta módon nyesik vissza a koraszülött jóléti állam addig érvényben lévő juttatásait. További külön pikantériát ad az ügynek, hogy a Horn-kormány 1998-ban nyugdíjreformra határozza el magát, ami röviden a nyugdíjkorhatár-emelését jelentette.
Miközben emelik a nyugdíjkorhatárt, az 1996-ban módosított szolgálati törvénynek köszönhetően a rendőrök negyven évesen különösebb gond nélkül nyugdíjba vonulhattak. Ez az esetek döntő többségében nem lehetőség marad, hanem valósággá lett. Fiatalnak számító, tetterős emberek tömege került a rendőrségtől nyugdíjba, miközben a hazai nyugdíjkorhatár már akkor is hatvan év volt. A szolgálati idő kiszámítása felettébb nagyvonalúnak a számít a rendőrségnél, mert abba a középiskolai évek is beleszámítanak. A huszonöt éves szolgálati viszonyt elérő rendőrök minden különösebb differenciálás nélkül mehettek nyugdíjba – ha engedélyezték. És szinte mindenkinek engedélyezték. A lényeg a huszonöt év megléte volt, nem az, hogy a szervezeten belül, ki milyen munkakörben és beosztásban dolgozott.
Egy Berlinben dolgozó ismerősöm mesélte, hogy a helyi repülőtéren valamit furcsának talált az ott szolgálatot teljesítő rendőrökön. Hetekig nem jött rá, mi nem stimmel. Kifogástalan volt a modoruk, az öltözködésükre panasz nem lehetett, és ha lehet ilyet mondani: a formaruhájuk a kontinens egyik legsikerültebbje. Majd egyszer csak a homlokára csapott: „Hát persze, az ősz hajuk!” És valóban: meglett negyvenesekből és ötvenesekből áll a német rendőrség derékhada.
Ilyet idehaza nem látni, ami nem is csoda. A Népszabadságban megjelent, a témával foglalkozó cikkből éppen az derült ki, hogy a legnagyobb fővárosi kapitányságon dolgozó egyenruhások átlagéletkora még a 27 évet sem éri el (!). Az országban a teljes állomány átlagéletkora 33,8 év. Csupán négyezer hivatásos életkora haladja meg a 40 évet a 43 ezer fős rendőrségen (!).
Németországban a szövetségi köztársaságonként szerveződő rendőrség sok mindenben azonos, például abban is, hogy a nyugdíjkorhatár egységesen 60 év. A lehetőség természetesen itt is fennáll, hogy egészségügyi okok miatt hamarabb vonuljanak pihenőre a rend őrei. Ismerve az itteni viszonyokat: erre csak indokolt esetben van lehetőség. (Ezért is látható Németországban olyan sok ősz hajú rendőr. Hogy ez mennyire így van, ahhoz elég megnézni valamelyik német krimisorozatot a hazai kereskedelmi tévékben.)
Németországban most tervezik a nyugdíjkorhatár felemelését 62 évre, amit a rendőrszakszervezetek a leghatározottabban elleneznek. A legfinomabb megfogalmazás szerint is „nevetségesnek” tartják még a felvetést is. Pedig ennél meredekebb elképzelések is megfogalmazódtak, mert egy másik terv szerint a német rendőröknek nyugdíjkorhatárát 67 évre (!) emelnék fel.
A német sajtót olvasva az derül ki, hogy az ágazati szakszervezetek azért ellenzik a rendőrök nyugdíjkorhatárának emelését, mert a fegyveres testület tagjai fokozott idegi, fizikai és mentális terhelésnek vannak munkájuk során kitéve. Ezzel a megállapítással aligha lehet és kell vitatkozni. Ám az több mint elgondolkoztató, hogy – hazánk gazdasági teljesítőképességével egyelőre egy lapon sem említhető Németországhoz képest – miért olyan nagyvonalú a magyar szabályozás, hogy húsz évvel korábban engedi a rendőröket nyugdíjba vonulni, mint német kollégáikat?
Hivatkozhatnánk a két ország népessége egészségügyi állapotának különbségeire, és ezzel összefüggésben a németországi és a magyarországi átlagéletkor eltérésére, de aligha kell szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk: a nyugdíjkorhatárban megmutatkozó húsz év különbséget ezzel önmagában képtelenség megmagyarázni. A teljes képhez tartozik, hogy Németországban is ugyanaz a feladata a rendőrségnek, mint idehaza. A munka jellegében, minőségében és a hozzávaló feltételekben, ha létezik is különbség, az még mindig nem magyarázza azt a fényévnyi távolságot, ami a magyar és a német rendőr nyugdíjba meneteli lehetőségei között fennáll.
Nemrégiben országos hír lett idehaza, hogy hatvanéves korában nyugdíjba ment Encs városának rendőrkapitánya. Ez olyan különleges alkalomnak számított – tréfa nélkül –, hogy búcsúztatásán részt vett Bencze József, országos főparancsnok. Ebből kiindulva Németországban egy-egy szövetségi köztársaság főrendőrének valamennyi munkanapja másból sem állhatna, mint a nyugdíjba vonuló hatvanéves rendőrök búcsúztatásából. Ez nyilván nincs így.
A magyar rendőr legtöbbször azért megy el nyugdíjba, mert megteheti, és persze azért, mert anyagilag mindez előnyös (vagy legalábbis nem előnytelen) számára. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy egy negyvenes évei elején járó ember még vígan munkaképes. Ezt éppen a nyugdíjba vonult rendőrök példázzák szemléletesen, amikor őrző-védő és biztonsági cégeknél, magánnyomozó irodáknál vállalnak állást.
Ettől az évtől szigorítják a rendőrségnél a nyugdíjba vonulás feltételeit, aminek alapvető oka az egyre vészesebb szakemberhiány. Sokan háborognak a rendőri nyugdíjazást nagyvonalúan megállapító jogszabály miatt, ami komolyan felveti a társadalmi igazságosság kérdését. A magyar rendőrség kényszerhelyzetben van, és erejét nem arra pazarolja, hogy olyan elvont kérdésekkel birkózzon a nyugdíj ügyében, mint a társadalmi igazságosság vagy éppen igazságtalanság dilemmája. Az állomány lassan egy ifjúsági csapathoz hasonlít, amit – hogy ennél a képnél maradjunk – egy felnőtt bajnokságba neveztek.
Forrás: 168 óra