Világos Szavak

VILÁGOS SZAVAK,

IDŐTÁLLÓ GONDOLATOK,

ÚTMUTATÓ A JÖVŐRE A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA,

avagy RECEPT A VÁLTOZÁSRA….A VALÓDI VÁLTOZÁSRA

 

kozhatalom_0Mielőtt saját gondolataimat osztanám meg a kedves olvasókkal, vegyük előre egy alig pár évvel ezelőtt elmondott ünnepi beszéd legjelentősebb, és kiragadott releváns részleteit. Miután végigolvastuk, lényegében választ kaphatunk arra, hogy egy felelősségteljesen gondolkodó magyar átlagpolgárban milyen gondolatoknak és milyen tettrekészségnek kell összeállnia ahhoz, hogy rossznak érzett helyzetéből önerejéből kitörhessen, sorsát, és szerettei sorsát a jövőre nézve jobbá tegye. 2015. január 5-én felkerült egy gondolatsor a TMRSZ honlapjára. Olyan gondolatsor, amely az utcai elégedetlenkedők élére állt szószólók mondandójával – irányát és mondandóját tekintve –  összecseng. A TMRSZ saját honlapjára feltett „cikk” 24 óra alatt több mint 4 ezer kattintást eredményezett, mely arra utal, hogy érdekelte az olvasókat a cikk mondandója.

Hiába kerestem, kutattam a sajtó különböző irányultságú felületeit szerte a világhálón, sehol nem találtam sem utalást, sem említést arra, hogy a legnagyobb rendőrszakszervezet honlapján olyan új megfogalmazásban került megközelítésre egy társadalmi történés, amely valószínűleg okkal vet fel kételyeket az új társadalmi rendszer kereteinek törvényességét illetően.

Vajon mi lehet ennek az oka? … – tettem fel magamban a kérdést. Aztán eszembe jutott egy 2007. március 15-én elmondott beszéd néhány magvas gondolata, amely kb. így maradt meg az emlékezetemben: „ A népnek joga van elkergetnie kormányát, ha….” és eddig tartott az emlékezet. Kutatni kezdtem hát, és megtaláltam rövid keresgélés után a beszéd szövegét. Végigolvastam, és miután a végére értem, ültem csendben. Újra? Ugyanaz? Megint belelépünk ugyanabba a folyóba? Megint elhisszük a lerágott csont nagyszerűségét?

Aztán beugrott egy-két kép a közelmúltból. Alakzatba rendezett, tisztelettudó, díszlépésben menetelő rendvédelmis tüntetők, fáklyát hordozva,  parancsszóra tüntetést abbahagyva, morgolódva, de elégedettséggel – na most aztán jól megadtuk nekik – hazamasírozva. Gőz leeresztve. Az alakzat élén egyenruhában „elégedetlenkedő” pedig ma vélhetőleg ott ül a padsorok között, mentelmi joggal felruházva, zsíros ellentételezést kapva 4 éven keresztül, mint a rendszer kiemelten olajozott fogaskereke, hogy a dolgok menjenek tovább változatlanul, üres csaholástól kísérve, de lényegében ugyanúgy…

Aztán megint egy kép évekkel korábbról. Ülünk egy asztalnál, beszélgetünk, egyetértünk. Pár nap múlva találkozzunk megint. Úgy is történik. Megegyezünk. Változás kell, összefogva egész biztosan sikerülni fog. Ígéret, becsületszó, úgy lesz. Úgy legyen. Szerződés? Papírozás? Ugyan már, gondolom én. Ő is így gondolja, hiszen a mögötte állók is megígérték, mondja. Magyar emberek között elég a becsületszó. Elég az eskü, elég a szóbeli ígéret. Elhiszem, elhisszük. Magyar ember vagyok. Hiszek az adott szó szentségében. Hiszek abban, akit úgy gondolom, ő is tiszta magyar ember, aki haza szintjén akar jót, jobbat. Hiszek Magyarország feltámadásában. Hiszek abban, hogy a magyar rendőröket, a magyar munkavállalókat hittel, tisztességgel képviselni fogom döntési fórumokon. Hiszem, hogy tolmácsolni fogom a végeken szolgálók, nélkülözők hangját, segítségkérő jajszavát. De az adott szó, amit kaptam, hazug volt, és hamis. Nem volt benne tisztesség és becsület még úgy sem. „nem úgy gondoltuk főtitkár asszony… én ilyet nem mondtam főtitkár asszony…. majd pár hónap múlva, úgy gondoltuk főtitkár asszony, de akkor már nem csak Ön, hanem mások is, többen lehetnek….” Még mindig hittem, hogy tisztességessel, becsületessel van dolgom. Pár hónap múlva elhangzott az első feltétel. Le kell adni 10%-ot, ha akartok valamit. Ez csak pénz. Ha nektek fontos, ám legyen, megkapjátok. Elhangzott a második feltétel: esküt kell tenni. Ez csak természetes. A harmadik feltétel: az esküben benne kell lennie, hogy a csoportfegyelemhez tartom magam. No, azt már nem. Az én feltételem így hangzott. Nem egyedül, hanem hárman legyünk – ahogy akkor a szavad adtad rá, ahogy ígérted -, akik képviselhetünk, akik dönthetünk. A másik feltétel, hogy munkaügyi, szakszervezeti, munkavállalókat érintő kérdésben, ha legjobb meggyőződésünk szerint a csoportfegyelem nem szolgálja a munkavállalók érdekeit, akkor lelkiismeretünk szerint fogunk dönteni.

Ez tette be a kaput. Nem hárman, hanem egyedül jöhetsz  ha akarsz, mondták. Az ember egymagában kevesebbet érhet, mint ha tudja, a háta biztosítva van, mert olyanok állnak mellette/mögötte, akikben évek óta bízhat, akikre támaszkodhat. Megint egy hamis ígérettel szembesültem, szembesültünk ugyanonnan rövid időn belül. Előny belőle? Volt. Tanulság, egy keserű tapasztalattal ismét „gazdagabb” lettem”. Elárultak, becsaptak minket. Lassan kezdem megszokni, bár nehéz, hogy hiszel valakinek, aztán látod, hogy nála más az érték, más az adott szó szentségének az értéke. Illetve helyesbítek. Az adott szó, mint érték náluk nem létezik, csak taktika az érvényesüléshez. Bárkin átlépve, az adott szóra nem emlékezve, félremagyarázva, szemrebbenés nélkül belehazudva annak a szemébe, aki hitt benne, bennük, aki bízott benne, bennük. Nem mind arany, ami fénylik. Örök igazság, még népnemzeti vonalon is.

Hogy miért mondom most ezt el? Hosszú évek távlatából, a bizonyíthatóság legcsekélyebb jele, esélye nélkül? Ha magamat néztem volna, tele sírhattam volna a sajtót már az elmúlt években, hogy velem szemben milyen méltatlanságok történtek, hogy egyesek az általunk kivívott, keservesen megharcolt hitelünket is felhasználva felemelkedhettek, tündökölhetnek a népnemzeti pántlikával megjelölve. Én tudom az igazságot és ezt ők is tudják, csak éppen a legcsekélyebb mértékben sem hatja meg őket az egész. Bekerültek és a következő lépcsőre vetik már a tekintetüket.

Ha évekkel ezelőtt telekürtöltem volna a sajtót, azzal csak a magam helyzetét fényezhettem volna, lényegében mást nem értem volna el. Hittem. Hittem abban, hogy mások is valóban változást akarnak. De rá kellett jönnöm, hogy nem. Most viszont ez a kép is bevillant, ez a tapasztalat is ezekre a lapokra kívánkozik, mert így lesz kerek egész a mondanivalóm.

Mindegyik rendszer jellemzője, hogy nagyon kényelmes annak, aki pozícióban van. Aki látszólag szembehelyezkedik az uralkodó széliránnyal, az is kényelmes pozícióban lehet adott esetben. Ma már ezt is sokan látják, hiszen az elmúlt 25 év szemétbe dobását követelik sokan az utcai szószólók közül.

Miről is írtam eddig? 1. Menetelő tüntető….2. Nagy magyar igazságosztó a már következő lépcsőfokot célzó….3. Uralkodó széljárás meghatározásából kifordított szónok ….4. a 25 évet kidobni akaró utcai szószólók. Velük „szemben” a HATALOM, az ÁLLAM.

Szép kis sorozat. Mi lehet a közös bennük? Bekerülni, mindenáron, minél nagyobb befolyással a közösbe behúzott javak újraosztásába. Ez az, ami lényegében nem tesz különbséget köztük.

Az alábbi szónoki beszéd nagyon sok igazságot tartalmaz. Minden sorával egyet lehet érteni. De ő is benne van a fenti „négyek ”, azzal a különbséggel, hogy most ő a HATALOM, ő az ÁLLAM. Ő osztja el a pénzeket arra, amire akarja. A másik négy pedig kórusban támadja, hogy majd ő fogja jobban csinálni ezt a pénzosztást, és eközben a tüntetők elégedetlenkednek, morgolódnak és hazamennek. A négyek pedig sóvárogja, hogy ők legyenek akik kiütik a hatalomban lévőt, ők oszthassák az igét, a pénzt, ők határozhassák meg, hogy ki érdemes az életre, ki kaphat esélyt a felemelkedésre és ki az aki nem.

Úgy tűnik, ez ma az állam működtetésének záloga. Hatalmat gyakorlók, hatalmat megragadni akarók. Staféta, rotáció, a népet féken tartva, azt éreztetve velük, hogy ők azok, akik dönthetnek, nekik kell dönteniük. Ha a rotáció elérkezik egy újabb állomáshoz, akkor hurrá, győztünk. Mondja az utca, mondja a választásokon a győztesre szavazó…

Aztán rájön, hogy semmi sem változott. Minden ugyanúgy folyik tovább, csak a máz lesz más. A por amit a szemünkbe szórnak az pedig ugyanaz marad. Hol a hiba? Hol csúszik el ez a sok jó szándékú rotálni akaró fényes elme? Miért rontja meg őket a hatalmi mámor? Miért ígérnek, adnak szót arra, hogy úgy lesz. Aztán mégsem úgy lesz. Van válasz. Arra is van válasz, hogy mindez hogyan küszöbölhető ki. De a jó válasz is, csak ugyanolyan üres fecsegés, mint a másik öt szólama. A jó válasz egy recept. A receptet pedig – hogy ne maradjon üres fecsegés – be kell váltani. Akarat kell hozzá. Tettrekész akarat. A receptet meg kell írni. A jó recept figyelembe veszi a bajok eredetét, az okokat és hatásos szert ír fel ellene. Az alábbi szónoklat valójában egy recept. Olvassuk végig, és ha a végére ért a kedves olvasó, akkor megpróbálom a recept lényegi mondanivalóját közérthető módon, latinról magyarra fordítani, mert szóból ért a magyar. Akkor olvassuk át ezt a latin nyelven megírt receptet.

A magyar ember szeretné tisztelni államát, számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha

a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletre méltónak is kell lennie. Ám a mai hatalom

nemhogy megakadályozná az állam lezüllesztését, de élen jár ebben. Semmibe veszi az

évezredes íratlan szabályokat, ezeréves bástyákat támad, a törvények fölé helyezi magát,

pártcélokra használja a rendőrséget, zaklatja és provokálja a békés, törvénytisztelô

polgárait.

Napról-napra hordja össze a gyújtóanyagot, és közben a tűzzel játszik. Ma még rejtve van az

emberi elme elől, hogy melyik napon ér véget a felelőtlen játszma, de azt minden világos

elme látja, hogy a hatalom a végzete felé masírozik.

Bármennyi idő is teljék el végzete beteljesedéséig, a hatalmon lévők felelőssége nem

enyészik el, nem esik ki az emlékezetből. Egyetlen országot sem lehet büntetlenül

tönkretenni, a mi hazánkat sem. Nem lehet, nem lehet büntetlenül éllovasból sereghajtóvá

silányítani. Nem lehet büntetlenül elfecsérelni azt, amit az emberek áldozatból,

verejtékből és gürcölésből felépítettek. Felelni kell a törvénytelenül eltitkolt adatokért, a

nemzetgazdaság tönkretételéért, a polgárok ellen elkövetett vétkeikért.

Önmagát ítéli el a nép, ha felmenti bűnös vezetőit. És mindenkinek, akit jogsérelem vagy

bántalmazás ért teljes körű elégtételt fog majd nyújtani a becsületét visszaszerzett és újra

tiszteletre méltó magyar állam.

„Ha hiszünk a cselekvés és a tettek értelmében, ha hisszük, hogy a haza élete elődeink

tetteinek, hőstetteinek következményéből épül. Ha hisszük, hogy az áldozatnak van célja,

akkor – a demagógia vádját is vállalva – lehetetlen meg nem kérdeznünk: vajon a márciusi

ifjak, vajon Isaszeg, Branyiszló, Vízakna és Piski hősei vajon az Európa minden sarkából

zászlónk alá sereglők mit szóltak volna mindahhoz, ami ma történik Magyarországon.

Egy olyan eljövendő Magyarországért kötök-e most kardot – kérdezhették volna -,

amelynek kormánya nem egészen 160 év múltán hadviselésbe kezd önnön nemzete

ellen? Egy olyan Magyarországért kötök-e most kardot, amely ellen saját kormánya visel

hadat, olyan fegyverekkel, amelyek ellen felvértezetlen?

Előbb kifosztották, most egészségét teszik tönkre, iskoláit dúlják fel, és az adósságokat a

még meg sem született utódainak vállára próbálják hárítani. Olyan nemzedékek vállára,

amelyeknek egyre gyarapodó létszámban kellene nemcsak eltartaniuk a tékozló apákat,

hanem még az adósságaikért is helytállni. Ez lehet az, amire Kossuth, Petőfi, Damjanich,

Vasvári és Bem apó egy emberként felelné, hogy: nem! Nem ezt akartuk! Nem ezért

kötöttünk kardot!”

Az elmúlt öt évben a saját öntudattal, világos reményekkel, tetemes erőforrásokkal bíró

közösséget szemünk láttára indították meg azon az úton, hogy rendezetlen halmazzá,

széttartó erők és érdekek, széthulló alkotórészek kaotikus színpadává váljon.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Magyarország gyengeségének forrása a hatalmat gyakorlók elkényeztetett, és kiváltságos

klikkje, az új arisztokrácia.

A történelmi magyar arisztokrácia java pontosan tudta, kiváltságos helyzete kötelezi,

hogy vészterhes időkben védelmezze, ha kell, vérével is védje, békeidőben pedig

gyarapítsa hazáját. Kultúrát, tudományt, értéket teremtsen, kiváltságaival arányos

felelősséget vállaljon.

A mai új arisztokrácia kiváltságos klikkje épp az ellenkezőjét teszi: teljesítmény és

felelősség nélkül élvez kiváltságokat.

ők is tudják, kiváltságosok csak ott lehetnek, ahol a többség a vesztes, mert ha a többség

győz, eltörli a kiváltságokat. Ezért akarják elvenni az 1990-ben már megszerzett

győzelmet Magyarországtól. Ezért akarják a fejünkbe verni, hogy vesztesek vagyunk,

vesztesei a rendszerváltásnak, az európai uniós csatlakozásnak, a reformoknak, és az

előttünk álló éveknek. Újra és újra emlékeztetünk kell minden magyar embert: mindazért,

ami ma történik velünk, a válságért, a pénzbehajtásért, az utcai zavargásokért, a rendőri

brutalitásért kizárólag a kormány, az új arisztokrácia kormánya a felelős. Ha nem teszik,

amit az elmúlt öt évben tettek, ma Magyarország sikeres, felszabadult és bizakodó ország

lenne.

Ma azt mondják a magyar fiataloknak: vesztesek vagytok, fizessetek, vagy menjetek és

boldoguljatok máshol. A vállalkozóknak azt mondják: vesztettetek, fizessetek még több

adót, vagy húzzátok le a rolót. A gazdáknak azt mondják: ne akarjatok ti versenyre kelni a

német, francia, de még a szlovák vagy a lengyel gazdákkal sem. Nem kell nektek föld,

nem jár nektek semmi, költözzetek munkanélkülinek a városba. A falvak népének azt

mondják: ti rossz helyre születtetek, vesztettetek, nem kell nektek iskola, posta, orvosi

rendelő, közlekedés.

A dolgozóknak azt mondják: nem kell nektek európai fizetés, jó nektek az éhbér is, jobb

ha meghúzzátok magatokat, mert aztán még az sem lesz. A nyugdíjasoknak azt mondják:

 hiába építettétek fel az országot, most vesztettetek, fizessetek többet mindenért, és

örüljetek, ha nem kopik fel az állatok. A választópolgároknak azt mondják: vesztesek

vagytok. Akkor verünk át titeket, amikor csak akarunk, és ha fel mertek szólalni, akkor

szét is veretünk benneteket a ti pénzeteken fenntartott rendőrséggel. Azt mondják a

magyar családoknak: ti még arra is képtelenek vagytok, hogy fenntartsátok

Magyarországot, legyetek hálásak, hogy egymillió ázsiait telepítünk az országotokba.

Magyarország csak vesztes lehet, csak hátul kulloghat, csak eladósodott, egyik válságból

a másikba támolygó, szerencsétlen és gyenge ország lehet, ahol mindent le kell építeni, be

kell zárni, fel kell számolni. Ennyi a mondanivalójuk a mi számunkra.

„Balsors idején menetrendszerűen megérkezik a pillanat, amikor a haza minden polgára

megérti: az ország ügyei nem tartoznak a pártok hitbizományához. Az a nép elvehetetlen

tulajdona. Megérti, hogy a demokrácia ott van, ahol a nép. Ha a nép az utcán hallatja a

hangját, akkor ott. Beköszönt a pillanat, amikor a haza minden polgára megérti, a

politikában nem a pártok érdeke, hanem az ô személyes jövője forog kockán. Az állása,

az egészsége, a tisztes időskora, gyermeke vagy unokája jövője.

Megérti: most nem az méricskélendő, mi a jobb és mi a baloldal. Most nem számít az

elválasztó ideológia, a megosztó történelem. Most szabadság lesz, vagy önkény.

Megértik: most új többség lesz, vagy új arisztokrácia. Szabadság és jólét, vagy önkény és

leromlás.

Nincs más út, az új többségnek le kell győznie a kiváltságait védelmező új arisztokráciát.

Le kell győznie, mert Magyarországon minden van, hogy az ember kielégíthesse

szükségleteit, de annyi nincs, hogy kielégíthesse az új arisztokrácia kapzsiságát.

Világossá tettük, csak szavahihető emberekkel érdemes szóba állni, olyanokkal, akik habár

lehetnek ellenfeleink, mégis lehet adni a szavukra. A választók semmibe vételét azonban nem lehet

elfogadni.

Most nekünk kell döntenünk, mert a mi kórházaink, a mi egészségünk, a mi családunk, a

mi gyermekeink tanulása, a mi hazánk földje forog kockán.

Mi megtettük, amit a demokratikus ellenzék megtehet. Világossá tettük: a népnek joga

van elkergetnie a kormányt egy demokráciában is, ha az a népakarat ellenében

kormányoz, ha az emberek létérdekét veszélyezteti. Igen, joga van! Joga van egy

feltétellel: ha a népakarat kinyilvánításának már minden eszközét igénybe vette, és a

kormány elmulasztja magát alávetni az emberek világos és egyértelmű akaratának.

A választókat becsapó, a valóságot eltitkoló, a nemzetgazdaságot válságba sodró

kormánypártok koalíciója mára sarokba szorult. Nem maradt számára más hely, mert

mindent elveszített.

Elveszítette hitelét, elveszítette szavazóit, elveszítette erkölcsi alapját. Ezek után Európa

minden kormánya lemondott volna. Ők azonban foggal-körömmel, kézzel-lábbal

ragaszkodnak bársonyszékeikhez, így aztán elveszítették maradék méltóságukat is.

A népszavazással megnyílt a lehetőség, hogy lebontsuk az utolsó sarkot is a hátuk mögül.

Ez az utolsó alkotmányos eszköz, amellyel az emberek kinyilváníthatják akaratukat. A

népszavazás ügydöntő. A népszavazás után vagy azt teszi a kormány, amit az emberek

akarnak, vagy elkergethető lesz. Végrehajtja az emberek akaratát, vagy maga ad zöld utat,

hogy kipenderítsék.

Onnantól fogva nincs több magyarázkodás, nem hivatkozhat sem demokráciára, sem

alkotmányra, sem törvényre, semmire az égvilágon. Nem marad más számára, mint futni,

de gyorsan.

Ez az értelme a népszavazásnak, ezért érdemes meg- és nem lebecsülni azt. Ezért érdemes

hittel és jókedvűen gondolkodnunk Magyarország győzelmérôl.

Mi, magyarok képesek vagyunk rá, és megérdemeljük. Nem kell fogainkat csikorgatnunk,

nem kell harag, nem kell gyűlölet. Magyarországnak méltósággal és jókedvűen kell

győznie. Úgy kell győznie, ahogyan a márciusi ifjak győztek, ahogy a tavasz győz

minden évben a tél felett.”.

(Dr. Orbán Viktor)

/ forrás : http://2001-2006.orbanviktor.hu/hir.php?aktmenu=3&id=2795&printing=1/

A doktor úr felírta a receptet. Magyarra lefordítva: még ma is a MAGYAR NÉP a legfőbb hatalom. A vicc azt mondja, hogy a magyar népnek joga van francia konyakot fogyasztani, amelyet választott képviselői útján gyakorol. A francia konyak helyettesíthető lakással, ékszerrel, külföldi utazással, yacht-tal, felügyelő bizottsági-, igazgatótanácsi elnökséggel/tagsággal, költségtérítéssel.

Ha a rotációs szabályok a négyek valamelyiket pozícióba helyezik, onnantól kezdve élhet mint Marci Hevesen, a rendszer adta előnyökből. Kisebb-nagyobb hangsúlybeli eltérésekkel, de végeredményben ugyanazzal a végkifejlettel a nép, az istenadta nép egyszerű gyermeke számára.

Mi ezt a TMRSZ-ben évekkel ezelőtt megfogalmaztuk, és elkezdtünk építkezni annak érdekében, hogy az akkori négyek által felállított játékszabályok mentén is tudjunk változást elérni. 2004 és 2010. között olyan helyzetbe dolgoztuk fel magunkat, hogy ennek megvalósítása kezdett körvonalazódni a közvélemény számára is. Ekkor jött először az intés a négyek irányából. Bűnvádi eljárás „bujtogatás” miatt. A valóság bizonyítására irányuló védői kezdeményezést az akkori bíróság lesöpörte. Aztán az akkori négyek közötti hatalmi harcban csak kiderült évekkel később, hogy minden állítás igaz volt. Ez az intés még nem volt annyira árulkodó az akkori négyekre nézve. 2010-ben újabb rotáció következett be és bekerült az újabb „tag” is. Ennek első napján a hatalom ügyészek hadát zúdította arra a TMRSZ-re és rám, akik ekkor már egy olyan közösség felépítésén munkálkodtunk, amely szándékait tekintve komolyan veszélyeztette a rotációs rendszert. Mert azt fel kellene már borítania a népnek, ha eddig nem vette volna észre. Mi észrevettük és tenni akartunk ellene. Rendőrök vagyunk mindannyian valahol. Rendet, tisztességet akaró, a bűnt üldöző, az adott szó szentségében hívő, a gondviselésben reménykedő, hittel rendelkező magyar emberek.

Építkezésünket a rendelkezésükre álló összes eszközzel szétzúzták, egymással karöltve. A négyek úgy tűnik, tulajdonképpen egyformák, egymás torzképei, Janus arcú hamis emberek, akiket meg kell próbálni megjavítani, és olyan sorba állítani, ahol hajlandóak tisztességes módon, korrekt szabályok mentén játszani, ahol ha helyzetbe kerülnek, utólag is úgy emlékezzenek az adott szóra, ahogy azt a hallgatóságuk értette, érthette, és aszerint is cselekedjenek. Szó és tett legyen összhangban időben, térben és létben egyaránt.

Azzal kezdtem az írásom, hogy a sajtó nem vette észre a korábbi írást. A sajtó szerepe meghatározó. Akár ellenzéki, akár kormánypárti. Csakis a valóságról írhat(na). A rotációs rendszer sajátossága, hogy az ún. ellenzéki sajtó is túlnyomórészt gőzleeresztő, illetve a hatalomért ácsingózó négyek a szervilis segédje, annak eszköze. Hatalmi eszköz, hatalmi ág, nagyon nagy felelősséggel, amelyhez nem mindig és nem minden esetben nő fel, pont az elkötelezettsége, irányultsága, szponzori, tulajdonosi háttere okán. A sajtó függetlensége nagyon fontos, csak éppen a piacról megélő, önfenntartó sajtó helyett ma már csak oldalak szerint besorolható sajtót találunk zömében. Tisztelet

a mindenkor meglévő, öntudatos, szabályt erősítő kivételeknek. Vannak, de sajnos nem sokan, és egyre kevesebben a mindenkori hatalom döntéseiből eredő kényszerhelyzetek miatt.

Amit a TMRSZ szeretne, az tulajdonképpen mindig megegyezik gyakorlatilag a négyek a mondanivalójával, azzal a különbséggel, hogy mi tenni is akarunk azért, hogy változás legyen. Hogy a nép, minden hatalom legfőbb letéteményese olyan rendszert alakíthasson ki, amely nem hatalmi harcokról, hanem egy nemzet boldogulásáról szól. Ezt sokan felismerték bennünk. Szimpatizánsaink is és a rendszer legfőbb haszonélvezői, a – maradjunk a vázolt szemléltetésnél – a mindenkori négyek és a hatalom letéteményesei is. A TMRSZ hitelességét semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy kollektíve léptek fel ellenünk. Mindegyik a rendelkezésére álló eszközökkel.

Eggyel nem számoltak. A nemzettel, a néppel. Ez az, amire receptet kaptunk a szónoklatból. A civil szervezetek kivéreztetése a TMRSZ kivéreztetésével vette valójában kezdetét. Törvénymódosítás, koncepciós perek sora utasításra, karaktergyilkolás, hiteltelenítés kísérlete.

Ezzel szemben, egyelőre a szó, a felvilágosítás fegyvere létezik csupán. A receptet be kell váltani, ami pénzbe kerül. Képletesen és szimbolikus értelemben is.

A recept vezérmondata jelenleg így szól:

A közhatalom forrása a nép.

Ezután a jelenlegi mondat azt mondja, hogy mégsem a nép, mert:

A nép hatalmát a választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja.”.

Ez a köznapi értelemben azt jelenti, hogy az Országos Választási Bizottság, illetve egyéb törvényi rendelkezések mondják meg, hogy a nép mikor gyakorolhatja közvetlenül a hatalmát. Tehát a legfőbb hatalom a népé, de gyakorlatilag adminisztratív – jogalkotási – eszközökkel ellehetetlenítették, hogy a nép élhessen legfőbb hatalmi pozíciójával. Tiétek formálisan a hatalom, de mi mondjuk meg a nevetekben eljárva, hogy mennyit adóztok, mit tehettek és mit nem tehettek. Házatokban milyen forrásból tájékozódhattok, mit kell tanulnotok és mi mondjuk meg, hogy mikor mennyit kell fizetnetek nekünk.

Erről szól a rendszer legalább 25 éve. Pedig nem így akartuk.

A korábbi Alkotmány megfogalmazása– amelyet esküszegéssel dobtak ki az ablakon – így szólt:

A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

Van is különbség, meg nincs is. Különbség, hogy a jelenlegi „alkotmány” kivételes esetben (gyakorlati szempontból ellehetetlenítve) határozza meg a néphatalom gyakorlásának a lehetőségét, míg a korábbi Alkotmány a képviseleti hatalomgyakorlás mellett mellérendelten szerepeltette a néphatalom gyakorlásának a lehetőségét.

A recept további mondandója – a két alkotmány közös értéke, hogy mindkét alkotmány deklarálja, elismeri, hogy a legfőbb hatalom mégiscsak a népé.

Ez a lényeg. De a hatalom gyakorlásához a receptet be is kellene váltani. A beváltás a népakarat kinyilvánítása. Nem négyévenként, hanem szükség szerint. Ennek két formája van. Az egyik erőszakos és vérrel, fájdalommal, halállal, gyötrelemmel jár. Volt már erre is példa a magyar történelemben, mint ahogy arra a szónoklat is utal. Elég csak a közelmúltból 1848-ra, vagy 1956-ra utalni. Volt erre példa a külföldi események kapcsán is. Anglia erre talán a legjobb példa. A francia azért nem jó, mert  az őrületté fajult akkoriban. Az angol azonban szemléletes történelmi példa a népakarat kinyilvánítására. A vasbordájú fegyveres csapat felvette a harcot az akkori hatalmassággal, I.Károly királlyal és ezek a vasbordájú harcosok valóban tettrekészek voltak a nép hatalma erejének megmutatására.

Tehát van erre is példa. A TMRSZ azonban mindig is azon volt, hogy a mindenkori hatalmat szolgáló rendőrök érdekeit védje és képviselje, ezért nyilvánvaló, hogy ezt az utat csak úgy tudná elképzelni, ha abban a rendőrök nem olyan szerepet játszanának, mint 2006-ban és mint, amelyet 2010-ben osztottak rájuk. Személyes véleményem, hogy a 2010-es sokkal jobban fájt, hiszen azokat a rendőröket nyilvánították hazugnak és hiteltelennek egy törvény megalkotásával, akik igyekeztek fenntartani az akkor meghatározott törvényes rendet. A 2006-os sebek begyógyulhatnak, de a 2010-es olyan sebet ejtett a rendőri hivatás mundérján, amelyet csak nyilvános rehabilitáció útján lehetne lemosni. De ez nem érdeke az ötök egyikének sem. Az oszd meg és uralkodj elvébe ennyi már nem férhet bele. A nép minden bizonnyal másképp látná ezt a kérdést, ha valóban tehetne a megosztási szándékok ellen.

Van lehetőség a folyamatok békés megfordítására, ez pedig az, hogy a nép egyértelműen kifejezésre juttatja azt a szándékát, hogy elég volt abból, ami a 25 év alatt folyt. Nem beszédekkel, nem szólamokkal, hanem civil szerveződésekkel, melyek ma gyenge láncszemnek tűnnek. Minden lánc olyan erős, amilyen erős a leggyengébb láncszeme, mint tudjuk. A civil szerveződés pénzbe és bátorságba kerül. A szerveződés mozgatása, működése pénzbe és bátorságba kerül ma és akkor nem beszéltünk még az adminisztratív, a jogi, és a hatalmi akadályokról, akadályoztatási kísérletekről.

A közvetlen hatalomgyakorlást ugyanakkor mégis meg lehet kezdeni, el lehet kezdeni. Nehezen, bukdácsolva, az ötök és szervilis szolgáik megvetésétől, gúnyos kacajától kísérve, de el lehet kezdeni. Ennek első lépcsőfoka az kell legyen, hogy egy civil szerveződés dönt. Dönt arról, hogy x, vagy y képviselője – ez lehet országgyűlési, vagy akár helyi önkormányzati képviselője is – méltatlanná vált választott pozíciója betöltéséhez. És ehhez támogató, egyetértő, személyüket felvállaló, kilétüket adó öntudatos, bátor polgárok kellenek. Bátorság híján, még pénz is hiába lenne. Ha egy polgár másoktól – az ötök bármelyikétől – várja sorsa jobbra fordulását, annak ugyanolyan keserves csalódásban lesz része egy idő után, mint amely csalódás a 2007-es szónoklatot hallva fogalmazódott meg mára nagyon sok egykori támogatóban.

A civil szerveződésnek kellene felvállalnia – OVB rosszallástól vagy alkotmánybírósági megsemmisítéstől sem tartva, előre látva a jövőbeli hatósági zaklatások sorának esélyét is -, hogy olyan mennyiségű bátor embert talál, aki nevét, elérhetőségét adva egy íven, nem lemondásra szólítja fel, hanem legfőbb hatalmi letéteményesi pozíciójával élve visszahívja a választott képviselőjét, mert méltatlannak tartja arra, hogy őt az élet, a közélet bármely kérdésében is képviselje. Ezt lehetne tenni.

Vegyünk egy kisebb halmazt, egy 5 ezres kisvárost, 4 ezer választópolgárral. Ha ez a helyi civil szerveződés 2001 fő városi választópolgár kinyilvánított akaratát eljuttatja a helyi jegyzőhöz, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy az a képviselő a demokratikus elvek mentén nem tudja képviselni a továbbiakban annak a közösségnek az érdekeit. Lehet árnyalni ezt a megoldási módot listás és választókerületi mandátumhoz jutottak között különbséget téve, de a demokrácia játékszabályai szerint egy abszolút többség egyértelmű és kinyilvánított akarata ellenében nincs jogszerű lehetősége annak a képviselőnek a továbbiakban semmiféle döntésre, semmiféle juttatásra a közösből. Semmilyen bírói, vagy tudományos intellektüel félremagyarázás nem kérdőjelezhet meg egy ilyen akaratkinyilvánítást.

Kezdetnek talán ennyi elég lenne a recept beváltásából. Van még pár ilyen recept. Ha a magyar nép, a társadalom megérett arra, hogy az emberek bátrakká váljanak, ha érzik, tudják, hogy más út nincs, ezt a receptet egyre többen be fogják tudni váltani, amire a hatalom már nem mondhatja azt, hogy a nép ellenében nem teszi meg a többség akaratát.  A visszahívhatóság teremti meg , azt a legfőbb féket és egyensúlyi helyzetet, hogy a hatalom bármit megtehessen velünk.

Ha elég bátrak vagyunk ehhez, akkor lehet tovább menni a következő hídhoz, hogy rálépjünk arra is.

Ha nem mutatkozunk bátraknak, nem fogunk össze, akkor senki mást, csakis saját magunkat, saját gyávaságunkat okolhatjuk azért, ha ma ezt a terhet, holnap meg sokkal többet, sokkal súlyosabbakat kell viselnünk.

  1. január. 9.