Beszédes címek nyolc pontban, mint a Rendszer szintézise és mint tartalomjegyzék

I. cím: A kút. Az a bizonyos kút…

II. cím: Egy Nemzet a Hálózat csapdájában.

III. cím: Egy ország, mint műveleti terület évtizedek óta.

IV. cím: Ha egyszer eladod a becsületed, a rendszer foglyává válsz (ők a foglyok), ha a lelked adod el, a gonosz foglyává válsz (ők a kárhozottak) és a célja valósul meg a lelkeden keresztül, ha nem adod és, igyekszel tisztességes maradni, a jelenlegi rendszerben a vesztes pozíciójába kerülsz (ők azok akiket a földre taszított állapotukban szólított fel a költő, hogy talpra kell állniuk), ha bemutatni próbálod köznyelven a rendszer lényegét, akkor pedig célszeméllyé válsz (megkísérelnek lekaszabolni).

V. cím: Idea 1.: A hamis rendszer lényegéről soha nem beszélni, hanem hazudni, lopni, csalni, gyilkolni. Minél kifinomultabban, minél aljasabb módon, minél láthatatlanabbul. Minden mocskot másra kenni, veszteseket bűnösnek beállítani, köz érdekében a népért kelni, dolgozni, szolgálni nappal és éjjel. Vannak, akik ezt el is hiszik róluk is és magukról is idővel. Velük nincs dolguk, mert ők csak annyit is érnek.

VI. cím: Idea 2.Mindez a rendszer kialakítás közpénzből, vesztesek által befizetett adóforintokból. A többi, amelyik nem a rendszer fenntartására kell, az mind a miénk. Bármilyen áron és módon, az nekünk jár.

VII. cím: Egy rendszer sem tart örökké, pont azért, mert minden magát forradalomnak, vagy forradalom-szerűnek tartó kezdet idővel felfalja saját gyermekeit, ha már a kezdeteket jelentők  a rendszer foglyai és képtelenek emiatt a rendszer falait lebontani, vagy nem látják a megújulás szükségét, mert abban jól érezve magukat tudnak gyarapodni, sokasodni kockáról,kockára.

VIII. cím: Mindig vannak gondolkodni tudók, akik még nem foglyok és a rendszert másoknak is be tudják mutatni valójában és lényegét jelentve. Tőlük rettegnek igazán.

I. a kút…

Előre szólok. Ez az első bekezdés most egy bevezető lesz, ha a címeket elolvastad, nagyjából eldöntheted, hogy számodra azok helytállóak-e vagy sem. Ha ennek a címnek a végére érsz, még mindig van lehetőséged, hogy ne olvasd tovább, mert ez most néhány embernek, aki elkezdi olvasni, lehet, hogy ijesztő lesz. Nagyon ijesztő. Sőt. Félelemmel, rémülettel töltheti el elsőre. De mindig van döntés előttünk, előtted. Persze az idő, ami megadatik, az véges és előre soha nem tudjuk, hogy mennyi adatik meg belőle itt lenn. Lehet, amikor a helyes döntést nagyon akarnád, akkor, amikor már látod a helyes döntést, amikor felismered azt, akkor már csak a felismerés marad, a saját tudatodból viszont nem tudsz kitöri, mert tehetetlen vagy. Mert lezárult a fejezet. Lezárult az, ami részedre itt lenn megadatott és lehet, hogy fel tudod fogni, ez a harangszó, most érted szól. Felismered a helyes döntést, hogy mit kellett volna tenned. Azt, amit nem tettél meg. Helyette mást tettél és az most mérlegre fog kerülni és szemedbe fogják mondani az egész lényegiségét mindannak, ami Te voltál itt idelenn.

Mindenki volt gyermek, aki ma felnőtt. Ártatlan, tágra nyílt szemmel a világot folyamatosan megismerő. Felnőttként pedig, aki gyermekkel, gyermekekkel, ifjúsággal találkozik és felnőttként mintát mutat. Akár saját vére előtt, akár más gyermek előtt. Mintát arra, hogy az élet lényege mit jelent. Miért vagyunk itt? Jó és gonosz. Választás, hogy milyen útra lépünk és milyen utat akarunk végigjárni. Kísértés mindig, folyamatosan a döntések során. A napokban volt egy remek film az egyik kereskedelmi csatornán, amelyik ezt a kérdést feszegette. Kevin Klein egy középiskolai tanárt játszott benne és felnőttkoruk küszöbére érő fiatalemberek és a tanár közötti viszonyt mutatta be. Talán Császárok klubja volt a címe, vagy valami hasonló, ahol a tanár pár év múlva szembesül egy osztálytalálkozón azzal, hogy korábbi döntésének milyen kimenője lett a felnőtté vált fiatalemberek vonatkozásában. Érdemes megnézni annak, aki még nem látta.

Úgy gondolom, nincs olyan felnőtt, aki gyermekként még ne hajolt volna egy mélységes, lenn sötéten csillogó víztükrű, sejtelmesként, titokzatosként tátongó kút fölé. Belenéztünk és mindenki látott benne valami előre ismeretlent. Árnyakat, lenn meglapuló titokzatos idegen valamiket és tudtuk, hogy lenn ez a valami vár ránk és csak egy alkalmas pillanat kell számára és elnyelhet minket. Ez a kút az életre felkészítés szimbólumaként is megjelenhet előttünk. Vár ránk valami titokzatos ismeretlen, amit meg kell ismernünk úgy, hogy közben mindig kérdésekkel találkozunk, és mindig nekünk kell választ adni, dönteni. Kezdetben vannak körülöttünk felnőttek, akik ezeket a döntéseket segítenek meghozni, aztán egyre kevesebben lesznek, akikre hallgatunk, akiknek hatása van ezekre a döntésekre, de hatásuk akár végig megmarad. Aztán azon vesszük észre magunkat, hogy mi magunk is ott állunk ifjabb lelkek mellett és a magunk módján a saját kérdéseikre adandó döntéseikre vagyunk befolyással. amikor pedig eljön az idő, akkor elmegyünk. Csak sejtjük, hogy hová és mi célból.

A biztos az, ami itt van. Vallják ezt sokan. Ami bizonyíthatóan létezik. Vágyunk ölelésre, társra, gyermekre, egészségre, házra, autóra, jólétre, gazdagságra, telitalálatra a lottón, befolyásra, arra, hogy értelmet találjunk az életünknek. Az élet nem mindig kellemes. Sőt jellemzően inkább nehéz és küzdelmes és amikor lehetőség adatik egyeseknek a jobbá tételre, általában abból a megközelítésből futunk neki, hogy abból nekem mi hasznom származhat. És sokan bármi áron meg akarják maguknak szerezni azt. Bármi áron. Itt kezdődnek minden baj forrásai. És megint döntést, döntéseket hozunk. Azt akarjuk, hogy mindaz, ami jó az életben, abban részesüljünk, mert az nekünk jár, mert megérdemeljük, mert más is részesül benne, akiről látjuk, hogy esetleg kevesebbet tett érte és neki is van. Ezeket a döntéseket mi hozzunk meg, vagy velünk hozatják meg sokszor, alkalmanként tudatosan, manipulatív módon.

Ember legyen a talpán, akit ha észrevesznek, ki tudja kerülni ezeket a tudatos csapdákat, csábításokat, manipulatív mesterkedéseket. Minél később vesznek észre, annál nagyobb az esélyed arra, hogy tiszta tudsz maradni belül. Kívül nem. Annyi mocskot és ármányt, aljasságot tapasztalhatsz meg, ami válaszút elé állít folyamatosan: megszoksz és lemész kutyába, vagy ellehetetlenít ez a végletekig lealjasított, gonosz rendszer, miközben megpróbálsz végig ember maradni.

II. A hálózat csapdájában

Huszonöt éve nem tudunk egy tyúklépésnyit sem előre lépni ügynökkérdésben. Vitaestek sokaságát hallhatjuk az unottságig a szokásos panelekkel. A titkosság fenntartásának hívei szerinti legfőbb érv: az „ártatlanul” beszervezettek kellemetlen helyzetbe kerülnének, hiszen lehet, hogy kényszer hatására írtak alá. Biztos volt ilyen is, de ha a jelenlegi helyzetet vesszük alapul, akkor ez nem lehet probléma, hiszen ilyen esetekben megvan az illető lehetősége a kényszerre való hivatkozásra. Ez nem lehet hivatkozási alap a fenntartásra.

A valós ok ennél lényegesen egyszerűbb. Semmi sem vész el, csupán átalakul. Így van ez a hálózatok országában is. A hálózat jogfolytonossága a mai napig nem szakadt meg. Ugyanaz a szemlélet, ugyanazok a módszerek, ugyanazok az emberek és folyamatos az utánpótlás. A paranoid államszerkezet önmagát generálva burjánzik tovább napról napra, egyre tetemesebb erőforrásokat, emberanyagot igényelve. Hogy ez miként válik fenntarthatóvá? Mert saját paranoid szemszögéből nézve ez akár még indokoltnak is tekinthető. A hazugságon, álszentségen, erkölcstelenségen alapuló érvényesülési környezet irritáló jellege miatt sokak nemtetszését vívja ki. Ezeket jelentésekben megfogalmazva kellőképpen lehet spannolni a döntéshozói székekben ülőket már önmagában is, de ehhez hozzávesszük, hogy ezen döntéshozók, illetve potenciális döntéshozók nagyrészt már a rendszer foglyai, akkor borítékolható a paranoid helyzetet fenntartó, azt generáló szerveknek a pénz, a paripa és a fegyver is.

Már a középiskolákban, az egyetemeken elindul a beszervezés. Mindegyik szóba jöhető fiatalról elkészül a „térkép”, minden ami lényeges, amit tudni lehet róla. Készülnek fotók, kompromittálók, amelyek alkalmanként elővehetők. Alkalmanként a fotót, videot befújja a szél az ablakon. Pornózott? Tüntetett és minősíthetetlenül viselkedett? Beteges hajlamait élte ki részegen fotózkodva? Esetleg nyilvánvalóvá tette jellemének azon tulajdonságát, hogy két forintért még a saját édesanyját is eladná? Hiú? Hatalomvágyó? Mindenáron kompenzálni akaró?

Akit kiszemelnek, azt megkörnyékezik. Cukorral, korbácsot nem mutatva. Karrier ígérete, külföldi ösztöndíj, kivételes bánásmód különböző alkalmakkor, és amikor már minden lényeges dolog rákerült arra a személyi „térképre”, akkor ezek összességében egy olyan dossziét képeznek, amelyet elég egyszer megmutatni annak, aki már a rendszer foglyává vált. Onnantól a rendszert kell szolgálnia és megkapja a felemelkedés, a kitűnés lehetőségét egy-egy fontos területen a hatalomgyakorlás szempontjából. Ha rakoncátlankodni próbál elég kivenni és közzétenni egy oldalt, vagy egy fotót és az illető „választhat”, hogy ifjúkori botlását felvállalva felnőttkori bukást, egzisztenciát, becsületvesztés a köz szemében választja, vagy visszaáll a sorba. Lehet tippelni, melyiket fogja választani.

Úgy gondolom, hogy a rendszer foglyai ebből adódóan nyilván abban érdekeltek, hogy ezek az akták soha ne legyenek nyilvánosak. Abban érdekeltek, illetve kényszerítettek, hogy a hálózatok részére ezeknek a förtelmes eszközöknek a tárházát, lehetőségeit tovább kell bővíteni, amely még jobban megerősíti ezeket a mechanizmusokat.

Ennek egyszer véget kell vetni. Tudják ezt a foglyok is, de csak vergődnek, hiába a ma már jó szándék, de az sincs meg mindig.

 III. Műveleti terület

Mostanában arról cikkeznek, hogy műveleti területté vált az ország, ahol a kelet és a nyugat találkozik. Arról már kevésbé cikkeznek, hogy a műveleti területté besorolás lehetőségét az utóbbi 25 évben emelték törvényi erőre. Ennek révén, erre való – sokszor álságos és hamis – hivatkozással szakmai indokoknak lehet hazudni a nyilvánvalóan visszaélést.

A rendészeti szervek nyílt műveleti területezése a szemünk előtt látszik, alkalmanként csóváljuk a fejünket vagy vitatjuk bíróságokon ennek megalapozottságát és időnként még meg is állapítja a bíróság, hogy valóban indokolatlan mértékű volt a nyílt intézkedés.

A sokkal nagyobb probléma azonban abban rejlik, hogy a szemünktől elrejtve ma már az egész ország műveleti területnek minősül, ahol a fedésben lévő szolgálatok munkatársai szabadon azt tesznek amit, csak akarnak. A szó legszorosabb értelmében. Ezeknek a titkos műveleteknek nem tudom milyen része, aránya indokolt, hiszen rálátása nincs az embernek. Az elmúlt 25 év során azonban megtapasztalhattunk olyan jelenségeket, amelyek ép ésszel fel nem foghatók, és amelyek után a hivatalos magyarázatokat – addigi élettapasztalatunk birtokában – nem igazán tartjuk valósnak és életszerűnek. Egyes történések emberi életek kioltásában realizálódnak és mindig van egy olyan érzése az embereknek, hogy amint „megvan a tettes” a hatóságok szerint ott a hivatalos álláspontba semmiképpen sem összeilleszthető momentumok merülnek fel.

A móri mészárlás tipikusan ilyen esemény volt. Első órákban megneveztek két személyt, mint elkövetőket, aztán kiderült hogy nem ők voltak. Aztán elítéltek két bűnöző életmódjáról ismert nehézfiút, akiknek ehhez speciel semmi közük nem volt és el is ítélték őket gond nélkül.

Aztán egy fatális véletlen folytán előkerült két másik személy, akik fizikai valójában valóban elkövették a cselekményt – de minő véletlen – felakasztotta magát a cellája magányában. Aki hidegvérűen lemészárol több embert is, az valóban egy suicid hajlamú egyén? Csak kérdezem.

Egy kicsivel később terrorista sejtet igyekeztek leleplezni az arra hivatott szervek, amikor is kiderült, hogy a video – amelyiken egy robbanás látható és amelyről azt mondták, hogy az elkövetők „gyakorlatoztak” – egy teljesen más, bűncselekménnyel még csak kapcsolatba sem hozható esemény rögzítését mutatja. Pedig ez volt a „bizonyíték”, amit az akkori belügyminiszter mondott a sajtó mikrofonjaiba és kameráiba. Nem furcsa baki ez? Nem csak kérdezem, hanem mondom is, hogy de.

Aztán ott vannak a cigányemberek sérelmére elkövetett aljas, sorozatjelleggel elkövetett gyilkosságok. Sokan nem tudják, vagy már nem emlékeznek a következő momentumokra, azon kívül, hogy orvul, a legcsekélyebb kockázatot vállalva, békés, sanyarú körülmények között élő, alkalmanként dolgozó, vagy gyermekkorú személyek sérelmére történtek meg ezek a bestiális gyilkosságok. Értelme egyébként sincs egy gyilkosságnak, de itt tudatos, közvéleményt befolyásoló (manipuláló?) jellege nyilvánvalóan volt ennek a cselekménysorozatnak.

Milyen véletlen egybeesés, hogy egyik korábbi munkatársam néhai B.László úgy került velem nézeteltérésbe, hogy az egyik olyan „társ”-szakszervezetnél landolt, amelynek prominens tisztségviselői tárt karokkal várták Lászlót. Eközben történtek ezek a cigánygyilkosságok, tehát időben van fedés a két történésnél. Miután László eltávolodott, kígyót-békát kiabált a szakszervezetre még per is volt belőle, újságcikkek jelentek meg, ahol a legválogatottabb dehonesztáló, becsületsértő állítások, sejtetések hangzottak el és amelyek miatt pereltünk is. Erre a perelésre még külön visszatérek, de maradjunk a cigánygyilkosságok idejénél.

Egy Galba-Deák vezetéknevű fiatalember ekkortájt elkezdett nyilatkozni a semmiből, hogy a cigánygyilkosságokat nem jó, hogy az az NNI nyomozza, amelynek soraiban egyre több TMRSZ tag is található és a TMRSZ rasszista jellegét hangoztatva aggodalmának adott hangot ezzel kapcsolatban, hogy ezek a TMRSZ tag NNI-s rendőrök akár még tudatosan is hátráltathatják az eredményes nyomozást.

A következő momentum 2009. nyarán történt, egyidőben Galba-Deák nyilatkozatával, amikor is az akkor bizalmasnak tekintett munkatársam, bizonyos L.László egy alkalommal azt az információját osztotta meg velem, hogy „tuti információt” hallott arról, hogy a cigánygyilkosságok elkövetői egy Cegléd melletti tanyán gyakorlatoznak, ott lőnek célba és az informátora hajlandó nekünk ezt a tanyát megmutatni és elvinni minket oda. Ekkor L.László rendőr volt és ahelyett, hogy azonnal hivatalos szervekhez fordult volna a TMRSZ főtitkárának és egy másik munkatársamnak mondta el ezt a történetet. Mondtuk neki, hogy mi ennek a részleteiről sem akarunk tudni, azonnal írjon jelentést és adja azt át a feletteseinek további intézkedés céljából. Nem furcsa véletlen egybeesés ez is?

Aztán kis idővel később, valamikor 2009. késő őszén arról értesültem, hogy a „társ” szakszervezetnél tárt karokkal fogadott néhai B.László pisztollyal önkezével vetett véget az életének.

B.Lászlót elég jól ismertem. Soha nem tapasztaltam azt, hogy az öngyilkosság gondolata akár még csak beszélgetés szintjén is foglalkoztatta volna. Nem furcsa ezeknek a történéseknek az egybeesése?

Aztán mindezeket követően letartóztattak pár hajdúsági fiatalembert, akik között titkosszolgálati munkatárs is volt és akiket a cigánygyilkosságok kezdetéig megfigyelés alatt tartottak, majd – apró nüansz – pont akkor szüntették meg a figyelésüket, amikor azok a hivatalos verzió és vád szerint elkezdtek „gyilkolászni”.

Biztos túl sok krimit olvastam, de nekem ezek az egymástól függetlennek látszó történések, mint ha valamiféle összefüggést mutatnának. Ezért aztán leírom őket.

A TMRSZ mint rasszista szervezet kapcsán magas szintű politikusok nyilatkoztak, újságcikkek jelentek meg, ezen minősítésmegágyazása kapcsán. A TMRSZ honlapján valóban megjelent egy olyan cikk kb 1 óra időtartamban, amelyet a szerzője saját internetes felületéről másolt be, mivel akkor még moderáció nélkül szabadon hozzá lehetett szólni a TMRSZ honlapján. Maximum egy órát volt fenn és letakarítottuk, illetve mondtuk az értetlenkedő „szerzőnek”, aki TMRSZ főszerkesztőként vállalta a TMRSZ által jegyzett írásokat, hogy ilyet a jövőben soha, de soha ne tegyen meg úgy, hogy arról előzetesen nem kérdez meg, mivel ilyen írásra soha, egyetlen alkalommal sem kapott tőlem felhatalmazást, hogy azt a honlapra akár kommentként is, de felrakja.

A kommentjét tehát – amely egy általa írt és áttükrözött cikk volt – rövid időn belül (mindenképpen egy órát sem haladta meg az élettartam) letakarítottuk. Ennek ellenére, amikor perre került a sor a jelzett politikusi nyilatkozat, vagy sérelmezett újságcikk kapcsán – ahol mi voltunk a felperesek – az alperesek az egy órát sem megélt kommentet becsatolták a bíróságra, mint annak „bizonyítékát”, hogy politikusi nyilatkozat, vagy az újságcikkben közölt állítás egyáltalán nem volt túlzó. Hiába védekeztünk azzal, hogy ezt nem mi írtuk, hanem ez egy komment, amelyet szinte azonnal moderáltunk, a bíróság az alpereseknek adott igazat. Ezt csak azért tartom szükségesnek lejegyezni, mert minő véletlen, hogy ez a kompromittáló cikk az érintett alperesek figyelmét nem kerülte el és elég volt nekik az a rövid idő is arra, hogy le tudják menteni a kommentet, mint „bizonyítékot”.

A provokációs jellegű műveletek itt nem álltak le, de ezekről majd idejében beszámolok még, illetve lényegében ismertek a közvélemény előtt, hiszen most folyik ellenem és korábbi munkatársaim ellen az a koncepciós per, amelyik ugyanezeket a kézjegyeket viseli magán, mint a fentiek.

IV. Érdekvédelem

A TMRSZ megalakulása óta tapasztaljuk az állam egyes hatalmi szervei részéről mindazokat a módszereket ellenünk, amelyek szöges ellentétben állnak joggal, morállal, igazsággal. A rendszerváltás igazi vesztesei a valóban keményen dolgozó kisemberek. A legnagyobb pofont ezek a dolgozók a sajátjaiktól kapták és kapják folyamatosan. A rendszerváltáskor több száz milliárd forint értékű SZOT ingatlanvagyont kaptak használatba ezek a magukat munkavállalói érdekvédőknek mutató szerepjátékosok, akik a törvényi tiltások ellenére ezt az ingatlanvagyont mára felélték, szétcincálták mindenféle számonkérés, vagy vizsgálat nélkül. Mindezek mellett kiváltságos jogokat, pénzeszközöket is kaptak főembereik, miközben a munkavállalói jogokat az állam folyamatosan csorbította a 25 év során permanens módon.

Most, amikor már törvénybe foglaltan is megtapasztalhatják majd a dolgozók, hogy alkalmanként túlórát ingyen kell végezniük, amikor munkakörükbe nem tartozó feladattal bármikor úgy megbízhatják, hogy azért nem kell külön fizetnie a munkáltatónak, akkor elhangzik a varázsszó: majd mi megvédünk titeket.

Marian Cosma legyilkolása előtt az enyingi bűnözőhorda meglátogatta a veszprémi szórakozóhelyet és felajánlotta a tulajdonosi körnek, hogy majd ők megvédik a szórakozóhelyet, nehogy baja essen az ottani vendégeknek, vagy a berendezésnek. A tulajdonosok nem kértek a „védelemből”, de a bűnözők csak erősködni kezdtek, hogy de de, majd ők megvédik. A hozzám eljutott információk szerint a tulajdonosok a rendőrség felé is jelezték, hogy meg akarják őket védeni az enyingi bűnözők és védelmi pénzt követeltek. Mégsem történt semmi még ekkor. Vajon miért? Vizsgálta ezt azóta is valaki?

Aztán amikor lekaszaboltak szórakozó, jókedvű embereket ezek a bűnözők, akkor érdekes módon az ismert bűnözők ellen a körözést sem rendelték el azonnal, hanem megpróbálták azt az ügyeletes bíróra kenni, hogy az nem rendelte el. Aki aztán feketén-fehéren bizonyította, hogy nem ő mulasztott, hanem a veszprémi rendőri vezetés hazudott. Lett valami negatív következménye mindennek. Nem. Miért nem? Csak kérdezem.

A jelen helyzetben azt hangoztatni a magyarországi kisemmizett munkavállalóknak – ahol például a minimálbér mintegy 105 ezer forint, miközben az évek óta a szakadék szélén táncoló, gazdaságilag romokban lévő Görögországban ennek a másfélszerese mintegy 550 euró -, hogy majd megvédik őket, ugyanúgy nem jelent biztonságot a megvédésükre, mint ahogy a korábbi megvédések is csak kisemmizett nyugdíjasokat, magánpénztári tagokat eredményeztek. Tönk szélére jutott, bedőlt hitelű kisembereknek, csaló brókerek által szervezett piramisjátékkal kisemmizett embereknek azt hangoztatni, hogy majd mi megvédünk titeket – miközben a törvényjavaslat ott hever az országgyűlés asztalán, hogy ingyenmunkát kell végeznie a rendőrnek és a statisztikai adatok szerint élete végégi dolgozhat majd – több, mint kommunikációs hiba.

A SZOT vagyon eltapsolásában élenjáró, az állami szakszervezeti forrásokat véleményünk szerint lenyúló szakszervezetek pedig tárgyalgatnak vég nélkül. Ahelyett, hogy a dolgozók számára hiteles alternetívákat igyekeznének felmutatni, és amikor lehetőségük volna rá akkor kimondanák az igazságot. De nem. Foglyok ők, rosszabb esetben a hálózat rejtett erőtartalékai, akik ha kell adatot hamisítanak, információt gyártanak annak érdekében, hogy a közülük kilógót, azt, aki valóban komolyan veszi hogy a munkavállalókat óvni, érdekeiket képviselni kell, azt szépen a hálózat kompromittálni tudja. Varázsszavakkal, varázs információkkal, Rodolfo módjára, aki előre szólt: „Csak a kezem figyeljék, mert csalok!”

Ők nem szólnak, sőt, a szemedbe mosolyognak időnként, de a hátad mögött összekacsintanak és kárörvendenek, rosszabb esetben pedig egyesek közülük „bizonyítékot” hamisítanak és szolgáltatnak megbízójuk számára.

V-VI. Ideák

A rendszer felszíni tünet együttese az alcímekben összefoglalásra is került. Ezek ma már köztudomású dolgok, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár az országban, az mindenhol ezeknek az Ideáknak a térnyerését, elburjánzását tapasztalja.

A már jóval korábban a rendszer foglyává váló – bármikor zsarolható – személyek mókuskerékbe kerülnek és a rendszer kiszolgálásának személyi bázisát jelentik. Mindezt pozícióban, jól megfizetve, sokak által irigyelt pozícióban. A kiszállás lehetetlen. A rendszer mindaddig védi, amíg annak hasznos részeként a maga feladatát ellátja. Ha feladná, ha megpróbálna kiszállni, szinte minden anyagit veszítene, nem beszélve arról, hogy ezzel szeretteit is –akik sokszor nem tudnak a mögöttes erők befolyásáról – magával rántaná. Nem csupán mókuskerék, hanem olyan 22-es csapdája ez, amely ördögi módon működteti a gonosz rendszerét itt lenn a földön.

VII. Önbeteljesítő végzet

Időről időre a fenntarthatatlan rendszerek fordulóponthoz érkeznek. Nem csupán szavakban, hanem már tényleg olyan helyzetbe kerülnek, ahol a változtatás szükségessége merül fel. Alkalmanként kontrollálatlanul a néptömeg indulatának meder nélküliségében, káoszban, alkalmanként pedig a rendszer lényegi elemeit átmentve, a struktúrákat, hálózatokat, értékrendeket változatlan tartalommal, csak kissé átcímkézve, új szavatosságot rápecsételve a politika eme termékére.

A romlott, bűzös, gonosz rendszerelemeket a lehető leghatékonyabban titkolni kell, különben a rendszer alapjai szenvednének helyrehozhatatlan károkat. Talán mire idáig van türelme eljutni az olvasónak, addigra már maga is eljut arra a felismerésre, hogy a nemzet jól felfogott saját érdeke az, hogy lerántsa a leplet a hálózatok működéséről. Arról, hogy annak a múltban kik voltak a részesei, nagyvonalakban még tudunk is, kutatható jellegét tekintve.

Arra viszont továbbra sincs válasz, hogy a jelenlegi hálózati struktúrák kibővült technikai eszköztárral, pontosabban körülhatárolt jogi szabályozással, de ugyanolyan mocskos, visszaélésre következmények nélkül gyakorolható módon adnak lehetőséget.

A rendszer mindaddig kitermeli saját foglyait a jövőben, amíg ezek a rendszerelemek nyilvánvalóvá nem válnak. Ebből adódóan is roppant nehéz feladatnak látszik, hogy a többségében foglyok által gyakorolt döntési mechanizmus eljusson arra a pontra, hogy saját titkaik is feltárásra kerüljenek, hiszen a rendszer fenntartásában egzisztenciálisan, anyagilag is érdekeltek.

A gordiuszi csomót eleink mindig józan paraszti ésszel a lehető legegyszerűbb, hatékony módon oldották meg. Ami rossz, azt be kell látni, hogy rossz. A titkosszolgálatok kontrollálatlan működése, a rendszer fogolytermelő jellege minden társadalmi kibontakozás akadályozója. Amíg e kérdésben nincs tabula rasa, addig hiú ábránd a társadalmunk működésében egyenlőségről, szabadságról beszélni, hiú ábránd üres szólamként ható ígéreteket megfogalmazni.

A rendszer a maga fogolytermelő képességével, az ellene tenni akarók módszeres tönkretételével kezüket mosva a háttérből, a magyar nép történelmének legsötétebb fejezetét jelenti. Olyan ellenséget kell benne legyőzni, amelynek még a felismerése is nehézségeket okoz. Olyat, amely ártatlan, romlatlan, de csábításra hajlamos fiatal lelkeket tesz a foglyává akkor amikor az még nem rendelkezik kellő élettapasztalattal és tartja élete végéig a markában. Akik elkerülték a fogollyá válást, azok vagy  csendben vannak és megpróbálnak felszínen maradni, vagy ha nagy a szájuk, akkor jön a gátlástalanság teljes eszköztára. Karaktergyilkolás, ellehetetlenítés, mocskolás, bebörtönzés, bomlasztás hasznos idiótákkal és gátlástalan Mata Harikkal, vagy magukat 007-es ügynöknek tartó foglyokkal.

Fiataljaink – talán ösztönösen is érezve ezen veszélyt és nem csupán az anyagi kilátástalanság okán – tömegesen menekülnek el szülőföldjükről. Minden ígéret, szép szó, minden statisztika és kommunikációs trükk ellenére. A nemzet új generációi fordítanak hátat hazájuknak, miközben szeretnék ha itthon is az a környezet volna, mint amelybe Európa nyugati, vagy északi felében belecsöppennek.

VIII. A gondolkodni tudó még nem fogoly egyénekre váró jövő

Sokat gondolkodtam azon, hogy ideírjam-e azokat a gondolatokat, amelyek egyfajta saját példaként konkrét személyek, események, tények összefüggés-szerű feltárásával igazoljam az előzőekben kifejtettek igazságát. Úgy gondolom, hogy az eddig leírtak is eljuttatták egy olyan pontra a türelmes és figyelmes olvasót, ahol akár saját élete akár a TMRSZ-ről alkotott pozitív kép alapján a végső konklúziót kimondatlanul is meg tudja fogalmazni.

Bennem kavarognak az optimista és a pesszimista várakozások a jövőbeli történésekkel kapcsolatban és nem tagadom, most még a pesszimista elemek vannak jelentős túlsúlyban.

A közeljövőben kerül sorra az ellenem és munkatársaim ellen folyó koncepciós per következő tárgyalása, ahol a legyilkolásunkra utasított vádhatóság már ezer sebből vérző vádját fogja elbírálni egy életkorát tekintve fiatal bíró vezetésével eljáró tanács I. fokon. Nem tagadom, tartok attól, hogy a rendszer mocska egy bíróság által megfogalmazott ítéletben fogja azt mondani, hogy bűnös vagyok. Nem azért mert bűnt követtem volna el valaha is, hanem azért, mert a TMRSZ szétverésére irányuló mesterterv most már a jelenlegi szakaszába jutott.

Eddig már hatósági törvénytelenségek sorát tártam fel és jeleztem ennek a fiatalembernek, aki a rá ruházott jogkörében eljárva fog dönteni. Minden bizonnyal látja már az eljárás több olyan mocskos jellemzőjét is, amely alapján kétsége nem lehetne arról, hogy sem én, sem munkatársaim nem követtünk el bűncselekményt, ellentétben a vádlók padján képletesen ülő ügyészek és általuk kreált tanúikkal egyetemben.

Valószínűleg az életünk tönkretétele ennek az eljárásnak a valódi célja. Nem az állam büntetőjogi igénye, mert ebben a mi terhünkre ilyen nem merült fel és úgy gondolom, hogy ezt a fiatalembert erről sikerült is meggyőznünk, ha objektíven és pártatlanul tud ebben a kérdésben dönteni.

Látszólag slamasztikában vagyunk ez esetben. Minden bizonnyal ennek fizikai jelei is lesznek. Össze fogok omolni, sírni fogunk, elkeseredettek leszünk, mert a bűnös rendszernek megint sikerül legyilkolni néhány gondolkodni tudó, szólni merészelő, jobb rendszert akaró személyt. És ezt az összeomlást így is fogjuk megélni, olyan tragédiaként személyes sorsunk nyomorúságát megtapasztalva, mint amelyet a szobrász érezhet, ha egy őrült egy remekművének esik neki egy kalapáccsal.

Nem tudom most még, hogy milyen vigaszt, vagy tartást fog majd nyújtani, hogy ha a testem fogoly is lesz, ha a bűnös rendszer fog bűnözőnek is nyilvánítani, ha majd hallom a meggyőződésből a rendszer foglyaivá váló képmutatók kárörvendők kacaját, akkor milyen tartást fog majd az nyújtani, hogy végigcsináltam. Megalkuvás, megvásárlás, megfélemlítés ellenére sem lett a lelkem a rendszer foglya.

Bízom benne, hogy soha nem is fogom megtudni, hogy ez milyen vigaszt nyújthat, azon egyszerű oknál fogva, hogy töretlenül bízom abban, vannak még ebben az országban olyan fiatalemberek döntéshozó pozícióban, akik még nem váltak végletesen a rendszer foglyává.

 2015. március 17.