2012. novemberét írjuk, és a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezete túlélt minden vihart: kormányváltást, Hszt.-módosításokat, tüntetéseket, a főtitkárunk bebörtönzését. Nem alkudtunk meg és nem hátráltunk meg akkor sem, amikor már mindenki más visszakozott, és túlélése érdekében különpaktumokat kötött. Ki ezzel, ki azzal. Amikor a Magyar Rendvédelmi Kar megalakult, sok szakszervezeti tag úgy gondolta, hogy mindennek vége, a szakszervezetünk megszűnik. Azonban megmaradt egy erős, elszánt mag, amely elhatározásához híven, továbbra is kitartott, dacára annak, hogy Szima Judit, a TMRSZ megálmodója, közel egy évet raboskodott azért, mert szembe mert szállni az elnyomással, a jogtiprással, a munkavállalókat kihasználókkal.
Történelmi időket élünk. Amikor már minden remény elfogy, és a letargia lesz úrrá a munkavállalók többségén, küszöbön áll a változás. Akik akkor is küzdöttek és harcoltak, értékeket teremtettek, amikor a vezérüket bilincsben börtönben tartották, azok ma is emberek maradtak, és várták vissza őt hittel és szeretettel. Azért léptünk be a TMRSZ-be és maradunk továbbra is, mert ez egy olyan érdekképviselet, amely tesz is a dolgozókért. Nem önsegélyező, bögreosztogató és szabadidős programszervező gittegylet, hanem komoly munkaharcot folytató és egyre erősödő érdekvédelmet ellátó szakszervezet.
Tetteiben erő és az összefogás egységesen megjelenik. Ami pedig ebben a zord világban szinte már elképzelhetetlen, ez a szervezet reményt ad a reménytelenség napjaiban is. Főtitkárunkat – kiszabadulásakor – egy szétzilált tagság várta. Kívülről-belülről ment a szervezet szétverése. Egyesek elmentek: akiket félrevezettek, a tétovázók, a megfélemlítettek, és elmentek azok is, akik csupán anyagi érdekek mentén gondolkoztak. Ők töredéke voltak csak a tagságunknak. Azt mondom, hogy nem kár értük. Önmaguk felett ítélkeztek döntési és cselekvési szabadságuk tudatában. Lehajtott fejjel kullogtak el, sokan még arra sem voltak képesek, hogy még egyszer, utoljára a titkáruk szemébe nézzenek… A többiek, a többség pedig várt, kivárt.
Itt nálunk, egy, a fővárostól nem messze lévő kisvárosban rendhagyó módon alakult a TMRSZ tagságának sorsa. Talán azért is, mert igyekeztünk olyan várat építeni, amelynek alapja a munka, egymás iránti tisztelet, valamint a vezetők iránti hűség, lojalitás. Amikor az egészet elkezdtük, a sors különös szerencséje folytán – olyan emberek kerültek be a szakszervezetbe, akiknek értékrendjük, munkamoráljuk, munkateljesítményük, és emberi kvalitásaik messze kitűntek az átlagos dolgozók közül. Amikor a létszámunk elérte a kritikus tömeget, és tagszervezetté alakulhattunk – ezektől az emberektől kaptam azt a megtisztelő bizalmat, hogy vezethetem őket, és intézhetem ügyes-bajos dolgaikat.
Innentől kezdve már nem volt szükség semmiféle toborzásra. Elkezdtek mások is érdeklődni: hogyan lehet ide bekerülni? Mert azt látták, hogy összetartunk, segítjük egymást. Szabadidőnkben összejárunk, beszélgetünk, akár együtt sportolunk is, ha időnk engedi. Amíg más helyeken a TMRSZ tagságot az első időszakban gyanakodva kezelték az aktuális helyi vezetők, nálunk pont fordított módon alakult a helyzet. Nálunk a vezetőnél és a munkavállalónál is ugyanazon értékrend alapján, azaz “ki mit tesz le az asztalra” – volt a mérték, és ennek fő mozgatórugója volt egymás tisztelete.
Nálunk nem valami, valakik ellen, hanem valamiért jött létre a csapat. Ezt minden vezetőnk érezte, és érzi ma is. Vallom továbbá, hogy az eredményes szakszervezeti munka alapfeltétele a személyes példamutatás. Csak így lesz hiteled mások előtt. Innentől már csak olyan emberek jöttek közénk, akiket méltónak éreztünk arra, hogy befogadjuk. TMRSZ tagnak lenni ma már kiváltság. És eljött a vészkorszak, az első tüntetés ideje. Kiálltam a tagság elé, mert a bizalmuk kötelezett erre. Elmondtam, hogy tétre megy a dolog, és csak az jöjjön, aki komolyan is gondolja. Előrebocsátottam, hogy a helyettesemmel együtt mindenképpen részt veszünk a demonstráción, történjen bármi.
Csak páran mertek eljönni. Nem is csoda, hiszen a Magyar Rendőrség történetében először mentek ki ilyen nagy számban a rendőrök az utcára tüntetni 2010 elején! Büszkék voltunk, hogy ott lehettünk! Egyenesen az elsők között! Határtalan lelkesedés lett rajtunk úrrá. Habár a hivatalos média agyonhallgatott bennünket, azért a hazai portálok leközölték a történelmi tettet! Úgy mentünk vissza dolgozni, hogy tudtuk: tettünk nem marad következmények nélkül. De nem történt semmi. Aki pedig nem jött velünk, az bánni kezdte, hogy meghátrált. És tagságunk ismét szaporodni kezdett. 2010. tavaszán eljött a valódi megmérettetés ideje, és a csapatunk már alig várta, hogy bizonyíthassa hűségét és elszántságát.
Összesen hat demonstráción vettünk részt, és olyan élményekkel gazdagodtunk, amely meghatározóvá vált további életünk során. Éreztük az erőt, a tömeg, az összefogás lenyűgöző jelenlétét. Aztán az ármány, és a becstelenek mocskolódása táptalajt kapott. Akkor, amikor a szakszervezet már közvéleményt formáló erejűvé vált, beindult egy gépezet. A lejáratás, a hiteltelenítés és az erőfölénnyel való visszaélés mutatkozott meg. Kiderült, hogy a TMRSZ szavától félnek.
Megtiportak és bebörtönöztek egy gyermekét egyedül nevelő nőt, azt gondolván, hogy ezzel csapást mérnek a TMRSZ-jelenségre. A főtitkár szabadulását követően nem tétlenkedett, vasakarattal, betegen, de újra dolgozni kezdett, rendet teremtett. Ezt látva, hogy a TMRSZ erősödik újra rombolni akartak, de sikertelenül. A folyamat beindult és ránk küldött, megvásárolt, és sértődött, méltatlanná vált emberek szavai a szélbe szálltak, és a szervezetünk egyre erősödik. Mi munkavállalók itt vagyunk, és itt is maradunk! Érezzük az igazság erejét, amely a mi oldalunkon áll.
Továbbra is utat mutatunk, segítünk, mert az Igazság ott van, ahol a Hit.
D. Balázs
TMRSZ tag