Tavaly februárban az Egyenlő Bánásmód Hatóság a TMRSZ által az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériummal szemben előterjesztett kérelmét tárgyalás tartása nélkül utasította el. Az EBH határozatával kapcsolatosan jogorvoslati kérelemmel fordultunk a Fővárosi Bírósághoz. A Fővárosi Bíróság az EBH határozatát hatályon kívül helyezte és az EBH-t új eljárás lefolytatására kötelezte. A Fővárosi Bíróság ítéletét olvashatjátok. A cikk végén pedig letölthető az EBH hatályon kívül helyezett határozata is.
Fővárosi Bíróság
24.K.31.202/2008/9.
A Fővárosi Bíróság
a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezete (7100 Szekszárd ‚ Tanya u. 4.) által képviselt Szima Judit (Szekszárd Tanya u. 4.) felperesnek a dr. Demeter Judit elnök által képviselt Egyenlő Bánásmód Hatóság (1024 Budapest, Margit krt. 81., hiv. sz.: EBH/187/2/2008.) alperes ellen közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perében meghozta a következő
A bíróság az alperes EBH/l87/2/2008. számú határozatát hatályon kívül helyezi, és alperest új eljárás lefolytatására kötelezi.
A kereseti illetéket a Magyar Állam viseli.
Kötelezi a bíróság az alperest, hogy az ítélet kézhezvételétől számított 15 napon belül fizessen meg a felperes részére 15.000.- (tizenötezer) forint perköltséget.
Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.
A felperes kérelmet terjesztett elő az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, melyben kérte, hogy a hatóság állapítsa meg, hogy az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium által 2007. decemberében a határőrség minden dolgozója részére a „Schengeni sikeres csatlakozásra tekintettel” adott pénzjutalomról szóló döntés, és ezzel párhuzamosan a rendőrség dolgozóinak a jutalmazásból történő kizárása sértette az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebktv.) és az Alkotmány emberek közötti indokolatlan megkülönböztetés tilalmáról szóló rendelkezéseit. Kérte, hogy a hatóság állapítsa meg azt is, hogy ezzel a döntéssel az IRM megsértette a szintén a minisztérium ágazati irányítása alá tartozó és a schengeni csatlakozásban, továbbá a rendőrség és a határőrség szervezeti integrációjában úgyszintén részt vevő, rendőrségi dolgozó TMRSZ tag Szima Judit jogát azzal, hogy mint a rendőrség tagját a sikeres schengeni csatlakozásra tekintettel nem részesítette jutalomban az IRM.
A felperes a kérelmében hangsúlyozta, hogy jogai és kötelezettségei alapján szakszervezeti tisztségviselőként a felperest megilletik mindazok a jogok ás terhelik mindazok a kötelezettségek, mint amelyek a szolgálati jogviszonnyal rendelkező, rendelkezési állományba nem helyezett, szolgálati beosztást töltő rendőrségi dolgozókat a Hszt. 44.§ (3) bekezdése alapján megilletik.
Előadta, hogy a schengeni csatlakozásban a rendőrség is részt vett, és megalázónak tartja, hogy a rendőrség munkáját a miniszter nem ismerte el. Hivatkozott arra, hogy a szakszervezet megkereste a minisztert, aki válaszlevelében azzal érvelt, hogy a határőrség dolgozói ugyanolyan jutalmat kaptak, mint amit kaptak a rendőrség dolgozói 2007. április 24-én a Rendőrség Napjára tekintettel, és elismerte azt is, hogy a schengeni csatlakozás érdekében a rendőrség is áldozatos és eredményes munkát végzett 2007-ben. Álláspontja szerint a miniszteri hivatkozás téves, ugyanis a rendőrség 2007. április 24-i jutalmat egyrészt a 2006. ősz során kifejtett munkájáért, a közrend fenntartásáért kapta. Hivatkozott a RÉT ülés emlékeztetőjében foglaltakra is, továbbá a 6/2007. (OT 3.) ORFK utasításra is, mely egyértelműen leszögezi, hogy a központi költségvetés a rendőrség hivatásos állománya részére a 2007. évben keresetemelés címen külön fedezetet biztosít. A felperes álláspontja szerint a keresetemelés címén adott jutalom nem a schengeni csatlakozásra tekintettel adott jutalomnak minősül a rendőrség dolgozói vonatkozásában.
Álláspontja szerint egyértelműen tényként állapítható meg, hogy rendőrség állománya a jutalmát 2007 tavaszán a rendőrségi költségvetési keret terhére, a rendőrségnek a költségvetési törvényben biztosított forrás felhasználásával, a rendőrség vezetőségének a döntése értelmében, az utcai zavargások során nyújtott többletteljesítmények ellentételezését kapta. A rendőrség állománya tehát a schengeni határövezethez tartozó csatlakozás során kifejtett rnunkáért jutalmat nem kapott. Ezzel szemben a határőrség dolgozóinak jutalmazását az IRM javaslata alapján a Kormány 2234/2007. (XII. 12.) kormányhatározattal a központi egyensúlyi tartalék terhére, tehát nem a határőrség saját költségvetéséből biztosította. Abszurdnak tartotta azt az érvelést, hogy a rendőrség dolgozói az egész éves munkájuk értékelését egy év elejei jutalmazással összekötni, hiszen a jutalmakat – természetükből adódóan – nem előre, hanem az elvégzett munka jutalmazásaként adják. Előadja azt is, hogy a határőrség dolgozói jelenleg a rendőrség szervezetén belül teljesítenek szolgálatot.
A felperes álláspontja szerint a jogsértés abban valósult meg, hogy a rendőrség dolgozóit nem részesítette kollektív jutalomban a központi egyensúlyi tartalék keret terhére akkor, amikor a határőrség dolgozóinak kollektív jutalmat osztott ki a Magyar Köztársaság Schengeni határövezethez csatlakozás tekintetére.
Kérelméhez a felperes mellékelte az igazságügyi és rendészeti miniszterhez 2007. december l4-én írt levelét, illetve a miniszternek a 2008. január 19. napján kelt válaszát, a 6/2007. (OT. 3.) ORFK utasítást, valamint az Országos Rendőr-főkapitányság 33-78/11/1/2007. számú általános emlékeztetőjét a Rendőrségi Érdekegyeztető Tanács 2007. december 21-én megtartott rendkívüli üléséről.
2008. február 19. napján kelt EBH/187/2/2008. sz. határozatával az Egyenlő Bánásmód Hatóság a kérelmező kérelmét elutasította. A hatóság határozatában arra hivatkozott, hogy nem tekinthető az egyenlő bánásmód elvét sértő önkényes megkülönböztetésnek a sérelmes intézkedés. Az Igazságügyi és Rendészeti Miniszter levelében foglaltakkal egyetértve a hatóság úgy találta, hogy a jutalmazás jogcíme eltérő ugyan a két rendészeti szerv vonatkozásában, annak fedezetéül azonban mindkét esetben a központi költségvetés szolgál. A határőrség dolgozói a schengeni határövezethez való csatlakozás során kifejtett munka elismeréseként tavaly év végén, míg a rendőrség hivatásos állománya ugyanezen év áprilisában a rendőrség napja alkalmával részesült jutalomban. Az érintett szervek között a jutalmazás eltérő jogcíme és a te1jesítés eltérő időpontja alapján nem vonható le olyan következtetés, hogy bármely szervezet kedvezőtlenebb bánásmódban részesült volna. A jutalmazás teljesíthetőségének korlátja mindkét szervezet vonatkozásában a költségvetés teherbíró képessége. Az alperes erre tekintettel a kérelmet megalapozottság hiányában elutasította. A hatóság határozatában az Ebktv. 4.§ a) pontjára, továbbá a 8.§ j) pontjára hivatkozott
A felperes az alperesi határozat ellen kereseti kérelemmel élt, melyben kérte a határozat felülvizsgálatát továbbá azt, hogy a bíróság helyezze hatályon kívül a határozatot, és utasítsa új eljárásra az alperest. Álláspontja szerint az alperes a rendelkezésre álló tényekből logikátlan, téves és ebből következően jogsértő határozatot hozott. Hangsúlyozta, hogy ahhoz, hogy a két összehasonlítható csoport a rendőrség és a határőrség személyi állománya helyzetét összehasonlítsuk, bizonyos előzményi adatok ismerete szükséges, amellyel az alperes is tisztában volt az eljárás során, de azokat nem vette figyelembe. Az, hogy az elismerés fedezetéül a központi költségvetés szolgált valós tény ugyan, de nem releváns, hiszen helytelen az a következtetés, hogy mivel mindkét szerv dolgozója központi költségvetésből kapják a jutalmakat, ezért fogalmilag kizárt a diszkrimináció. Álláspontja szerint, ha a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegésével kapcsolatban vita merül fel, a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy az eljárása nem ütközött tilalomba, azonban a munkáltató ennek az ellenkezőjét bizonyította.
Az alperes ellenkérelmében kérte, hogy a bíróság a felperes keresetét utasítsa el. Álláspontja szerint a felperes maga is elismerte, hogy mindkét szervezet személyi állománya részesült jutalomban, annak időpontja, jogcíme eltérő volt ugyan, de mindkét esetben a központi költségvetés kerete szolgált fedezetül. Hangsúlyozta, hogy a hatóság álláspontja változatlanul az, hogy a jutalmazás kikényszeríthetőségének alanyi joga nincs egyetlen munkavállalónak sem. A tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű oka volt annak, hogy a rendőrség a schengeni csatlakozás során kifejtett tevékenység elismerését a határőrségnek adott jutalomban nem részesült.
A felperes a 4. számú beadványában hivatkozott arra, hogy álláspontja szerint sérti az Ebktv. 8.§ t) pontjában, valamint a 21.§ f) pontjában foglaltakat is, illetőleg az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésében foglalt alapelv is sérült.
A bíróság a tényállás tisztázása érdekében két tárgyalást tartott. Az első tárgyaláson a felperes a keresetét azzal egészítette ki, hogy álláspontja szerint az alperes határozata azért is jogszabálysértő, mert tévesen hasonlította össze a jutalmakat. A rendőrség által 2007 áprilisában, és a határőrség által 2007 decemberében kapott jutalmat ugyanis nem lehetett volna egymással összehasonlítani. A határőrség által kapott jutalmat azzal a jutalommal kellett volna összehasonlítani, amit a rendőrség nem kapott meg. Sérelmezte, hogy az alperes nem észlelte, hogy mi a védett tulajdonság, úgy érzi, hogy ezt neki konkrétan nem kellett kimondania, a kérelemből és az eljárás során becsatolt iratokból egyértelműen kiderül, hogy a felperest azért különböztették meg hátrányosan, és azért nem részesült jutalomban, mert ő a rendőrség állományába tartozott.
Az alperes hangsúlyozta, hogy a munkáltatónak joga van a jutalom körében mérlegelni, jelen esetben pedig mindkét szervezet kapott jutalmat, erre tekintettel állapította meg a hatóság, hogy volt ugyan megkülönböztetés, de ennek a miniszter ésszerű indokát adta, amit az eljárás során igazolt. A jutalom forrásával kapcsolatban hangsúlyozta, hogy mindkét szerv többletjuttatásként kapta a jutalmat, aminek csak az időpontja volt az eltérő, és mind a két jutalomnak a költségvetés volt a forrása.
Az alperes azt is hangsúlyozta, hogy hátrányos megkülönböztetés nem volt, mivel a két jutalom között csak annyi volt a különbség, hogy a két szervezet tagjai különböző időpontban részesült jutalomban, de ez nem értékelhető az Ebktv. 19.§ (1) bekezdés a) pontjában meghatározott hátrányként. E megállapításon továbbmenve azonban azt is megállapította a hatóság, hogy a megkülönböztetésnek ésszerű indoka lett volna. Az alperes hivatkozott arra is, hogy nem volt védett tulajdonság sem. Előadta azt is, hogy a miniszter nyilatkozattételre való felhívását azért nem tartották szükségesnek, mert őt már megkereste a felperes.
Az alperes az eljárás során tartott második tárgyaláson 9/A/1. szám alatt beadvány csatolt be, melyben arra hivatkozott, hogy a felperes a Kormányt is megjelölte kérelmében, amely szervvel szemben az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak nincs hatásköre.
A felperes hangsúlyozta, hogy a minisztériumot jelölték meg már az eljárást megindító kérelmükben is, mint amely szerv megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, hiszen a minisztérium az irányítószerve a határőrségnek és a rendőrségnek is. Álláspontja szerint az alperesnek nem a Kormány aktusát kell vizsgálnia és minősíteni, illetve nem a kormány szerepét kell vizsgálnia, hanem a minisztériumét, ugyanis a miniszter javaslata alapján született meg a becsatolt és hivatkozott kormányhatározat. Utólag már nem lehet hivatkozni arra, hogy a hatóságnak a Kormány tekintetében nincs hatásköre, ezt a határozatba kellett volna belefoglalni.
Az alperes hivatkozott arra is, hogy jelen esetben az Ebktv. 21.§ f) pontja nem alkalmazható, mert ott foglalkoztatási jogviszony, vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján járó juttatások tekintetében lehet vizsgálni. E jogszabályhely alapján alkalmazható a Mt. l42/A.§ -a is, azonban a jelen juttatás nem bér volt.
A felperes leszögezte, hogy a perbeli jutalom bér jellegű juttatás volt, hiszen a munkabért terhelő levonásokat alkalmaztak. Továbbá előadta azt is, hogy a felperes a szakszervezeti képviselőként, illetve munkavállalóként fordult az alperesi hatósághoz, tehát mindkét vonatkozásban kérte megállapítani a jogsértés tényét. Hangsúlyozta azt is, hogy mindkét szerv alkalmazottai állami alkalmazottak, tehát túl kell lépni a munkavállalói jogviszonyon. A felperes előadta azt is, hogy a minisztériumot, mint az ágazati irányítás felettes szervét jelölte meg kérelmében.
Tekintettel arra, hogy a feleknek további bizonyítási indítványa nem volt, a bíróság a rendelkezésre álló iratokat és a felek által tett nyilatkozatokat az ítélet alapjául elegendőnek találva megállapította, hogy a felperes keresete alapos.
A hatályos és jelen eljárásban alkalmazandó a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 109.§ (1) bekezdése értelmében az ügyfél, illetve a kifejezetten rá vonatkozó rendelkezés tekintetében az eljárás egyéb résztvevője a hatóság jogerős határozatának felülvizsgálatát a határozat közlésétől számított harminc napon belül jogszabálysértésre hivatkozással kérheti a közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól a határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával. Mindezek alapján a felperesnek keresetében hivatkoznia kell a határozat teljes vagy részbeni jogellenességére, azaz közigazgatási perben a bírósági felülvizsgálat – amellett, hogy nem terjeszkedhet túl a kereseti kérelemben foglaltakon – csupán annak tisztázásáig terjedhet, hogy az alperes határozata az adott tényállás alapján megfelel-e a jogszabályi előírásoknak.
A felperes keresetében – a megsértett jogszabályhely pontos megjelölése nélkül – hivatkozott arra, hogy az alperes nem tett eleget a tényállás tisztázására irányuló kötelezettségének, mert az alperes az ügyben nem releváns tényeket is bevont a vizsgálatba, ugyanakkor releváns tények vonatkozásában nem folytatott le vizsgálatot. A felperesi álláspont szerint az alperes által feltárt tényállás megalapozatlan, továbbá az alperes e hiányosan feltárt tényállás alapján tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az önkormányzat nem sértette meg az egyenlő bánásmód követelményét, ugyanis az eljárás alá vont szerv az eljárás folyamán nem bizonyította, hogy megtartotta, vagy nem kellett megtartania az egyenlő bánásmód követelményét. Anyagi jogszabálysértésként a felperes azt jelölte meg, hogy az alperes tévesen értelmezte az Ebktv. 8.§ t) pontjában foglaltakat, valamint figyelmen kívül hagyta az Ebktv. 21.§ f) pontjában és az Alkotmány 70/B.§ (2) bekezdésében előírtakat.
A Ket. 50. §-a szabályozza a hatóság tényállás tisztázására irányuló kötelezettségét:
(1) A hatóság köteles a döntéshozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Ha ehhez nem elegendőek a rendelkezésre álló adatok, hivatalból vagy kérelemre bizonyítási eljárást folytat le.
(4) A hatósági eljárásban olyan bizonyíték használható fel, amely alkalmas a tényállás tisztázásának megkönnyítésére. Bizonyíték különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemléről készült jegyzőkönyv, a szakértői vélemény, a hatósági ellenőrzésen készült jegyzőkönyv és a tárgyi bizonyíték.
(5) A hatóság szabadon választja meg az alkalmazandó bizonyítási eszközt. Törvény előírhatja, hogy a hatóság a határozatát kizárólag valamely bizonyítási eszközre alapozza, továbbá törvény vagy kormányrendelet meghatározott ügyekben kötelezővé teheti valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, illetve előírhatja valamely szerv véleményének a beszerzését.
Az Ebktv. 4.§ a) pontja alapján az egyenlő bánásmód követelményét
a) a magyar állam jogviszonyaik létesítése során, jogviszonyaikban, eljárásaik és intézkedéseik során (a továbbiakban együtt: jogviszony) kötelesek megtartani.
Az Ebktv. 7.§ (2) bekezdése kimondja, hogy ha e törvény eltérően nem rendelkezik, az olyan magatartás, intézkedés, feltétel, mulasztás, utasítás vagy gyakorlat (a továbbiakban együtt: rendelkezés) nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét,
a) amely a hátrányt szenvedő fél alapvető jogát másik alapvető jog érvényesülése érdekében, elkerülhetetlen esetben korlátozza, feltéve, hogy a korlátozás a cél elérésére alkalmas és azzal arányos,
b) amelynek az a) pont hatálya alá nem tartozó esetekben tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka van.
Az Ebktv. 8.§ t) pontja alapján közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője (a továbbiakban együtt: tulajdonsága) miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne.
Az Ebktv. 19.§ (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt indított eljárásokban a jogsérelmet szenvedett félnek vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosultnak kell valószínűsítenie, hogy
a) a jogsérelmet szenvedő személyt vagy csoportot hátrány érte vagy – közérdekű igényérvényesítés esetén – ennek közvetlen veszélye fenyeget, és
b) a jogsérelmet szenvedő személy vagy csoport a jogsértéskor – ténylegesen vagy a jogsértő feltételezése szerint – rendelkezett a 8. -ban meghatározott valamely tulajdonsággal.
(2) Az (1) bekezdésben foglaltak valószínűsítése esetén a másik felet terheli annak bizonyítása, hogy
a) a jogsérelmet szenvedett fél vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosult által valószínűsített körülmények nem álltak fenn, vagy
b) az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, illetve az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles megtartani.
Az Ehktv. 21.§ f) pontja értelmében az egyenlő bánásmód követelményének sérelmét jelenti különösen, ha a munkáltató a munkavállalóval szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést alkalmaz, különösen a következő rendelkezések meghatározásakor, valamint azok alkalmazásakor a foglalkoztatási jogviszony vagy a munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján járó juttatások, így különösen a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 142/A.§ (3) bekezdésében meghatározott munkabér megállapításában és biztosításában;
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 339/B. §-a szerint a mérlegelési jogkörben hozott közigazgatási határozat akkor tekintendő jogszerűnek, ha a közigazgatási szerv a tényállást kellő mértékben feltárta, az eljárási szabályokat betartotta, a mérlegelés szempontjai megállapíthatóak, és a határozat indokolásából a bizonyítékok mérlegelésének okszerűsége kitűnik.
A felperes keresetében eljárási jogszabálysértésként azt jelölte meg, hogy az alperes nem tett eleget a tényállás tisztázására irányuló követelményeknek, az általa feltárt tényállás megalapozatlan. Hivatkozott arra is, hogy az alperes nem releváns tényeket vont be a vizsgálata körébe, ugyanakkor releváns tények vizsgálatát mellőzte, mivel nem az egymással összehasonlítható helyzetben lévő tényeket hasonlított egymással össze, ebből eredően határozatában megalapozatlan következtetésre jutott.
A bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján megállapította, hogy az alperes döntésének alapjául kizárólag a felperes által előadottak, valamint az- eljárást megindító kérelméhez csatolt iratok szolgáltak, a hatóság az eljárás során nem hívta fel az eljárás alá vont szervet, hogy a felperes kérelmében foglaltakra, illetőleg a felperes által becsatolt iratokra nyilatkozzon, illetőleg nem tájékoztatta arról sem, hogy az eljárás során mit kell bizonyítania.
A bíróság az alperes tényállás tisztázására irányuló kötelezettségével kapcsolatban mindenekelőtt leszögezi, hogy a közigazgatási eljárásban – akár hivatalból, akár kérelemre indult az eljárás – a tényállás tisztázásának kötelezettsége a hatóságot terheli, egyben a bizonyítás ura is a hatóság. Vagyis a hatóság határozza meg azt, hogy milyen bizonyítékok beszerzésére van szükség a tényállás megállapításához. A hatóságnak ez a kötelezettsége akkor is fennáll, ha az eljárás az ügyfél kérelmére indul, illetőleg akkor is, ha – mint jelen esetben — az ügyben két ellenérdekű fél áll egymással szemben, melyre tekintettel a jogalkotó speciális bizonyítási szabályokat állapított meg azzal, hogy a bizonyítási kötelezettséget megosztotta a felek között. A speciális bizonyítási szabályok alkalmazása azonban nem azt jelenti, hogy a hatóságnak nem kell a tényállást feltárnia, vagy nem kell tájékoztatni a feleket az őket terhelő bizonyítási kötelezettségről, és a bizonyítási teherről, ezért szükséges és elengedhetetlen lett volna az eljárás alá vont szervnek az eljárósba való bevonása és nyilatkozattételre való felhívása. A bíróság nem fogadta el e körben az alperes azon érvelését, miszerint azért nem volt szükséges nyilatkozattételre felhívni az eljárás alá vont szervet, mert a felperes az eljárás megindítását megelőzően megkereste, hiszen a felperes általi megkeresés nem olyan értékű, mint az a nyilatkozattétel, amit az eljárás megindítását követően, a bizonyítási kötelezettségről, illetve a sikertelen bizonyítás következményeiről való tájékoztatást követően tesz az eljárás alá vont szerv. A nyilatkozattételhez való jog a tárgyalás tartásának mellőzése esetén is megilleti a feleket, mint ahogy a másik fái nyilatkozatára való reagálás joga is.
Mindezek alapján megállapítható, hogy alperes megsértette a tényállás tisztázására vonatkozó törvényi kötelezettségét azzal, hogy az eljárás során bizonyítást egyáltalán nem folytatott le, és a bizonyítási eljárásnak ilyen nagyfokú hiányossága az érdemi döntésre kiható jogszabálysértésnek számít, mely az alperesi határozat hatályon kívül helyezését vonja maga után.
A bíróság egyetértett a felperessel abban is, hogy az alperes az ügyben nem releváns tényeket is bevont a vizsgálatba, ugyanakkor releváns tények vonatkozásában nem folytatott le vizsgálatot. Ezt a megállapítást alátámasztja az is, hogy miután a határozat indokolása alapján nem állapítható meg egyértelműen a kérelem elutasításának indoka, a peres eljárás során az alperes egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett a vonatkozásban, hogy az Ebktv. mely szakaszának nem felel meg a felperesi kérelem, ezen túlmenően az alperes az eljárás során hatáskörének hiányára is hivatkozott, mint ami miatt el kellett volna utasítani a felperes kérelmét, amelyet nyilvánvalóan az érdemi vizsgálat előtt kellett volna észlelnie.
A felperesi hivatkozással kapcsolatban rámutat a bíróság arra, hogy a kérelemre indult eljárásokban a hatóság tényállás feltárási kötelezettségének keretéül minden esetben a felperesnek az eljárást megindító kérelme szolgál. A közigazgatási eljárásban a bizonyítékok beszerzése és a tényállás felderítése során a kérelmező kérelmében foglaltak alapvető jelentőségűek, mert e tények határozzák meg azt, hogy az adott ügyben mely jogszabályok alkalmazandók, amelyek alapján meg lehet állapítani azokat a releváns tényeket, amelyekre nézve a bizonyítást le kell folytatni. Amennyiben az eljárást megindító kérelem hiányos vagy nem egyértelmű, akkor a kérelmet hiánypótlás révén kell tisztázni.
Az alperes azonban e kötelezettségének sem tett eleget, hiszen a peres eljárás során derült ki, hogy a közigazgatási eljárásban nem lett tisztázva, hogy pontosan mely szerv vagy szerveket jelölt meg a felperes kérelmében, továbbá az sem lett vizsgálva, hogy a felperes milyen minőségben szakszervezeti képviselői, munkavállalói, vagy mindkét minőségében kéri-e a hátrányos megkülönböztetés megállapítását, ami pedig a releváns tények körében lefolytatandó vizsgálat alapvető feltétele.
A bíróság véleménye szerint a kérelem vizsgálata alapján az állapítható meg, hogy a felperes a határőrség állományához viszonyítva kérte a rendőrség állományához tartozók hátrányos megkülönböztetésének megállapítását, tekintettel arra, hogy a határőrség állománya 2007. decemberében a schengeni csatlakozás tényére tekintettel jutalomban részesült, míg a rendőrség állományába tartozók — akik a felperes állítása szerint Ugyanúgy részt vettek a schengeni csatlakozásban – ugyanezen időpontban nem kaptak jutalmat.
Helytállóan hivatkozott ezért a felperes arra, hogy az alperesnek csak azt kellett volna vizsgálnia, hogy 2007 decemberében kiosztott jutalom tekintetében a rendőrség és a határőrség összehasonlítható helyzetben volt-e, és ha igen, arra nézve kellett volna lefolytatni a vizsgálatot, hogy mi az oka annak, hogy az egyik szerv állományába tartozók kaptak jutalmat a hivatkozott jogcímen, a másik szerv állományába tartozók pedig nem, és e körben kellett volna felhívni bizonyításra az eljárás alá von szervet, hogy betartotta-e, vagy nem kellett betartania az egyenlő bánásmód követelményét.
A bíróság álláspontja szerint az eljárást megindító kérelem alapján nem volt releváns, hogy a két jutalomnak mi volt a forrása, hiszen a vizsgálandó kérdés az volt, hogy a rendőrség állományába tartozók 2007 decemberében miért nem kaptak jutalmat a schengeni csatlakozásban teljesített munkájukért jutalmat, vagyis e döntésével az eljárás alá vont szerv megsértette-e az egyenlő bánásmód követelményét. E körben pedig a jutalom forrásáról rendelkező döntés nem lehetett releváns, hiszen az már csak a perben vizsgálandó döntés végrehajtására szolgált. és természetes, hogy a rendőrségnek adandó jutalom számára nem Írt elő fedezetet. A bíróság az alperesnek a határozat indokolásában tett azon hivatkozására, miszerint az eljárás alá vont szerv azért nem sértette meg az egyenlő bánásmód követelményét, mert ugyan a jutalmazás jogcíme eltérő, de annak fedezetéül mindkét esetben a költségvetés szolgált, csak annyit jegyez meg, hogy mivel a két összehasonlítandó szerv állami szerv, ezért az e szerveknél kiosztott jutalmak fedezetéül csakis és szükségszerűen a költségvetés szolgálhat.
Az alperes ezen túlmenően nem vizsgálta azt a felperes által hivatkozott tényt a két jutalom összehasonlíthatósága körében, hogy eltérő volt a két jutalom jellege, mert míg az egyik jutalomból a jogviszonyára tekintet nélkül minden határőrségi dolgozó részesült, addig a rendőrségnek adott jutalomból csak a hivatásos állomány tagjai részesültek. Az egyik jutalom alanyi jogon kapott jutalom volt, míg a másik mérlegelési jogkörben adott jutalom. A két összehasonlítható jutalom vizsgálatánál a jutalom célja volt a releváns, és nem a jutalom forrása.
Az alperesek az ellenkérelemben kifejtett álláspontjával kapcsolatban, miszerint a jutalmazás kikényszeríthetőségére alanyi joga nincs egyetlen munkavállalónak sem, a bíróság elvi éllel szögezi le, hogy a jutalom is a munkabér (illetőleg az illetmény) része, mert az Mt. 142/A. (3) bekezdése alapján az egyenlő bánásmód követelményének alkalmazása során munkabérnek minősül minden, a munkavállaló részére a munkaviszonya alapján közvetlenül vagy közvetve nyújtott pénzbeli és természetbeni (szociális) juttatás. A jutalom ugyan alanyi jogon nem jár, de jutalom szétosztása tekintetében meg kell tartani az egyenlő bánásmód követelményét (BH2008.250.). Tekintettel arra, hogy a szolgálati jogviszony is munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony, ezért – az Ebktv. 21.§ f) pontja alapján, valamint a Hszt. 6.§ -ában foglaltak értelmében is – e jogviszony vonatkozásában is meg kell tartani az egyenlő bánásmód követelményét a 75/1l7/EGK irányelvben foglaltaknak megfelelően.
Mindezek alapján a felperesi állásponttal egyetértve megállapította a bíróság, hogy az alperes bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül elfogadta az eljárás alá vont szervnek a felperes levelére adott válaszát, ily módon az alperesnek a hiányos tényállásból levont következtetése sem helytálló, mert a határozatban hivatkozott jogszabályok és a feltárt tények alapján nem állapítható meg, hogy az eljárás alá vont szerv bizonyította, hogy megtartotta, vagy nem volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét.
A bíróság a hivatkozott jogszabályok alapján a peres eljárás eredményeképpen aggálymentesen megállapította, hogy az alperes oly mértékben megsértette a tényállás tisztázására irányuló kötelezettségét, amely a döntés érdemére is kihatott, ezért az alperesi határozat jogszabálysértő és megalapozatlan. Mivel az alperesi jogszabálysértés a bírósági eljárásban nem volt orvosolható, ezért a bíróság a rendelkező részben foglaltaknak megfelelően az alperes határozatát a Pp. 339.§ (1) bekezdésének megfelelően hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárás lefolytatására, és új határozat meghozatalára kötelezte.
A megismételt eljárás abban a körben kell lefolytatni a vizsgálatot, hogy a rendőrség állományába tartozók 2007 decemberében miért nem kaptak jutalmat a schengeni csatlakozásban teljesített munkájukért, és e döntésével az eljárás alá vont szerv megsértette-e az egyenlő bánásmód követelményét. A megismételt eljárásban azonban fel kell tárni, hogy a felperes a Kormány ellen is él-e kérelemmel, vagy csak az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériummal szemben, és a felperes választói függően kell megállapítani az alperes hatáskörének fennálltát a Kormány vonatkozásában.
Tisztázni kell azt is, hogy a felperes milyen minőségben kéri az egyenlő bánásmód követelményének megsértését. A bizonyítási eljárásban e releváns tények vonatkozásában, a bizonyítási kötelezettség és a felperes eljárást megindító kérelmében foglaltak figyelembe vételével kell felhívni az eljárás alá vont szervet a nyilatkozattételre, tekintettel arra, hogy az összehasonlító vizsgálat lefolytatása során nagyon fontos az e szerv által tett vagy nem tett intézkedések indokának kiderítése. Biztosítani kell azt is, hogy a felperes az eljárás alá vont szerv nyilatkozatára nyilatkozzon, illetőleg, ha szükséges, tárgyalás kell tartani a tényállás tisztázása körében. Meg kell vizsgálni azt is, hogy a felek között milyen jogviszony van, és az eljárás alá vont szerv mely jogszabály alapján köteles vagy nem köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét, továbbá ezek a jogszabályok mennyiben támasztják alá az eljárás alá vont szerv nyilatkozatában foglaltakat. Az így lefolytatott bizonyítási eljárást követően lesz a hatóság abban a helyzetben, hogy megállapítsa a tényállást és a feltárt tényállás alapján a jogszabályoknak megfelelő, megalapozott döntést hozzon a bizonyítási teher alapján abban a kérdésben, hogy megsértette-e az eljárás alá vont szerv a felperes által meghatározott körben az egyenlő bánásmód követelményét. Amennyiben az alperes úgy ítéli meg a pontosított kérelem alapján, hogy az Ebktv. 21.§ f) pontja alapján — tekintettel a Hszt. 6.§ -ában foglaltakra is -‚ nem lehet lefolytatni a felperes kérelmében meghatározott eljárást, ezt részletesen meg kell indokolnia határozatában.
A felperes pernyertességére tekintettel az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 62. § (1) bekezdésének h) pontjában biztosított tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt kereseti illetéket a Magyar Állam viseli a 6/1986 (II. 26) IM rendelet 14. §-a értelmében, tekintettel az alperest az Itv. 5.§ (1) bekezdés c) pontja alapján megillető személyes illetékmentességre.
A bíróság a perköltség viselésére a Pp. 78. (1) bekezdése alapján az alperest kötelezte, mely készkiadásból áll, és összegét a bíróság — tekintettel arra, hogy a felperes azt nem valószínűsítette -‚ a bíróság mérlegeléssel állapította meg a Pp. 79 § (1) bekezdése értelmében, melynek során figyelembe vette a felperesi képviselő beadványainak számát, és az ezzel kapcsolatban felmerült postai költséget, valamint másolás díját is valamint azt is, hogy a bíróság két tárgyalást tartott az ügyben, mellyel kapcsolatban útiköltség is felmerült.
Az ítélet elleni fellebbezés lehetőségét a Pp. 340. § (1) bekezdése zárja ki.
Budapest, 2009. évi február hó 12. napján
bíró